Magyar Narancs: Igaz, hogy az izraeli hadsereg zenekarában kezdett el zenélni?
Avishai Cohen: Már előtte is játszottam, de való igaz, hogy a kötelező katonai szolgálatom során az izraeli hadsereg egyik zenekarában játszottam.
MN: Milyen rangban szolgált a zenekarban?
AC: Elektromos basszusgitáros minőségben. Az ország nemcsak régiókra, de zenekarokra is fel volt osztva, minden régióra jutott egy-egy katonazenekar. Az egyik ilyenben játszottam én izraeli számok feldolgozásait a basszuson.
MN: Az aktív zenészlét, a heves zeneszeretet segített, ha katonaként például élesebb helyzetbe került, mondjuk, egy-egy bevetés során?
AC: Az én feladatom az volt, hogy zenéljek, veszélyes helyzetekbe szerencsére nem kerültem. De a zene mindig segít, még a kevésbé veszélyes helyzetekben is. Mindegy is, milyen élethelyzetbe kerül az ember, az a minőség, amit a zene képvisel, mindig jól jön.
MN: Miután letöltötte a katonai szolgálatát, Izraelből New Yorkba tette át a székhelyét, 22 éves korában lakhelyet változtatott. Ha jól tudom, kezdetben utcazenészként tartotta el magát.
AC: Igen, az elején sokat játszottam a New York-i utcákon. Nem a pénzért csináltam, hanem a gyakorlásért. Mennyivel jobb így, mintha otthon, a négy fal közt csináltam volna! Én ezt a módját választottam, hogy begyakoroljam az amerikai jazz nagykönyvében szereplő klasszikusokat. Egy haverommal zenéltem együtt. Mit is mondhatnék? Imádtam. Remek gyakorlat volt. Ott tanultam meg, hogyan kell a szabadban úgy játszani, hogy azt meg is hallják az emberek.
MN: New York mely utcáiban és terein lehetett élvezni a játékát? Megfordult esetleg utcazenészi minőségben a Central Park nyugati oldalán, a Central Park Westen is, hogy ezzel is adózzon Coltrane emlékének?
AC: Természetesen a Central Park is megvolt utcazenészként. De éppúgy fellelhető voltam a metróaluljárókban, a Downtown sűrűjében vagy egy-egy utcasarkon. Gyakorlatilag bárhol New Yorkban.
MN: A New York-i metrón ülve tud komponálni?
AC: Számos közlekedési eszközön írtam már. Repülőn éppúgy, mint buszon, de a vonat sem maradt ki a sorból. Bárhol képes vagyok zenét írni. Az ihlettől függ, nem a közlekedési eszköztől. Azért az nem árt, ha van a közelben egy zongora.
MN: Évekig játszott Chick Corea mellett, tagja volt a The Chick Corea New Triónak és az Origin nevű formációnak is. Mi volt a legfontosabb, amit a hosszan tartó közös zenélés során az isteni Chicktől ellesett?
AC: A legfontosabb lecke, amit Chick Coreától tanultam, az volt, hogyan legyél jó ember.
MN: Hogyan lehetséges elérni ezt az állapotot?
AC: Konkrétan arra tanított meg, hogyan kell egy zenekart jól vezetni, hogyan kell zenészként a többi zenésszel bánni. Tulajdonképpen mellette tanultam meg, hogyan legyek zenekarvezető. Hatalmas a tapasztalata e téren is. Erről legalább annyit tanultam tőle, mint a zenélés más aspektusairól.
MN: Egyáltalán nem reprezentatív közvélemény-kutatásom szerint sokaknak az 1984-es Children’s Songs című Corea-album a titkos favoritja. Ön jön…
AC: Szeretem én is a Children’s Songsot, nagyon kedves lemez, de az én kedvencem tőle, ha már meg kell neveznem egyet, valószínűleg a Light as a Feather. Van benne valami nagy-nagy őszinteség vagy hitelesség. Olyan ritkaság ez, mint amikor sikerül valakinek egy illékony, varázslatos pillanatot megragadni.
MN: New Yorkban a The New Schoolban tanult, akárcsak az ugyancsak ’70-es születésű Brad Mehldau. Évfolyamtársak voltak?
AC: Az iskolában összefutottunk, igen, játszottunk is együtt, de az már régen volt. Azóta nem játszottam Braddel. És ennek már vagy húsz éve is van. A kilencvenes évek elején-közepén voltak közös dolgaink. És hát közös volt az iskola. Andrew Cyrille nagyszerű tanár volt, igazi szabad szellem. Egy befogadó, nyitott ember. Az órái sokat jelentettek nekem.
MN: Ahogy a Keith Jarrett-rajongók mindig abban reménykednek, hogy a mester még ebben az életben eljátszik valamit élőben a The Köln Concert című híres lemezéről, úgy az ön rajongói nyilván a Seven Seas számait követelik, vagy hát igényelnék a koncerteken. És borzasztóan hálásak, ha ráadásként a Rememberinget is eljátssza az At Home lemezről. Nem unja még?
AC: Ellenkezőleg! Hihetetlenül szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyáltalán vannak olyan lemezeim, amiket az emberek hallani szeretnének. Ilyen a Seven Seas és ilyen még a Gently Disturbed. Van vagy három ilyen lemezem. Hát, öregem, ezt hívom én szerencsének! Ezért aztán arra törekszem a koncertjeimen, hogy az eddigi korszakaim mindegyikéből adjak valamit.
MN: Jó, de kicsit sem unja, hogy a Seven Seast vagy a Rememberinget kell minduntalan játszania, hogy megadja a közönségnek, ami jár?
AC: De hát, nem ez minden zenész álma, hogy ilyen számai legyenek?! Persze sokszor új szerzeményeket játszom végig az egész koncert alatt, és csak a végén dobom be a Seven Seast vagy a Rememberinget. Akárhogy is, engem a jazz sosem untat.
MN: A gyanútlan Avishai Cohen-rajongó legutóbb akkor találkozhatott kedvenc szerzeményeivel, amikor beült a nagy francia komikus, Jean-Pierre Bacri esküvői vígjátékára, az Eszeveszett esküvőre. A Bacri–Cohen-tengely hogyan jött létre?
AC: Egyszerűen. A srácok, a két rendező, akik az Életrevalókat is csinálták, már régebben is kedvelték a zenémet, és már egy ideje az járt a fejükben, hogy ha a helyzet úgy hozza, használnák is a számaimat valamelyik filmjükhöz. Ez az idő most jött el. Pontosan tudták, mit akarnak, hiszen rajongók voltak.
MN: Az Eszeveszett esküvő hagyományos francia komédia. A humor nem az első és még csak nem is a második dolog, ami az embernek eszébe jut az Avishai Cohen-lemezekről.
AC: Nekem sem jutna az eszembe, legalábbis eddig nem jutott, de boldoggá tett, hogy ezek szerint van humor a zenémben. Amúgy nemcsak értem, de szeretem is a humort, fontos része az életemnek, de hogy a zeném komédiakompatibilis lenne, az csak most derült ki. Az alkotó erről eddig nem tudott. Meglepetésként ért, hogy komédiához is passzol.
MN: Említette, hogy pályakezdőként katonazenekarban játszott. Milyen számokat játszottak az izraeli hadseregben?
AC: Főleg popszámokat.
MN: Ofra Hazát?
AC: Inkább régebbieket, régebbi izraeli popot. Mindenfajta zene lehet érdekes, nekem legalábbis. Minden műfajban meg lehet találni a jót.
MN: Visszatérve az izraeli gyökereihez, ön egy kibucba született. El tudná képzelni az életét kibuclakóként?
AC: Életem első három évét töltöttem csak kibucban, utána a szüleimmel máshova költöztünk. De tulajdonképpen el tudnám képzelni az életemet felnőttként is egy kibucban. Persze a maiak nem egészen olyanok, mint amilyenek régen voltak, de ami az együttélést illeti, a kibucéletben megvan a lehetőség valami nagyon szépre és békésre.
