koncert - Electronic Beats Festival

  • - minek -
  • 2011. november 3.

Zene

Az FM Belfast bájos, lendületes, déja vuben gazdag elektropopja még be sem indíthatta az éppen csak érkező népet - erre alighanem a Does It Offend You, Yeah? alapvetően döngölésre épülő electropunk attrakciója szolgált volna. A tökéletes eszközszegénység jegyében fogant show-juk tulajdonképpen megkapó volt a maga primitívségével együtt: kifejezetten bártorságra vall kiállniuk a színpadra anélkül, hogy legalább egy épkézláb zenei kompozíciót összehoztak volna valaha.

Az egykor szofisztikált dj-producerként elhíresült, utóbb a krautrock- és a shoegazerhagyományok, mi több, a rossz nyelvek szerint Thom Yorke uszályába került Sascha Ring, alias Apparat ezzel szemben éppen a kifinomultságával tüntet. A pszichedélikusnak szánt, néha tényleg melodikus popzenei hangulatok és a szinte már alárendelt szerepet játszó, de azért jól felismerhetően szögegyenes ritmusok elegye papíron arra teremtetett, hogy hipnotikus állapotba ejtsék a publikumot. Ahhoz viszont az szükséges, hogy a négy zenész (hiszen az Apparat Band rendes négytagú zenekar, amelyben Sascha a szólógitáros és az énekes) produkciója kellően feszes és végig izgalmas legyen. Az is lehet, hogy számválasztás kérdése az egész, de az adott készletből nem egyszerű olyan ívet rajzolni, hogy legalább a többség izgalmasnak (noch dazu emelkedett hangulatúnak) hallja, s ne érdektelennek, netán álmosítóan unalmasnak. Nem vagyunk benne biztosak, hogy ezen az estén sikerült a mutatvány.

A Buraka Som Sistemáé annál inkább: ők két laptoppal, nyolcbites hangokkal, nejlonegyszerűségű, kuduro nevű seggcentrikus tánczenéjükkel, három MC-vel, köztük egy harsányan is szórakoztató hölggyel ugráltatnak mindenkit, aki él - a show csúcspontján például a színpadra vezényelt harminc, kellően elvarázsolt kisasszonyt. Naná: műanyag az egész - rövid távon, kisebb dózisban azonban tökéletesen működik.

Millenáris Teátrum, október 28.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)