James Murphy életének talán legszerencsétlenebb húzása volt, hogy 2011-ben feloszlatta emblematikus elektro-punk zenekarát, az LCD Soundsystemet, öt évvel később ugyanis rájött, hogy semmi értelme másik projektet kezdenie. Elsősorban azok voltak ezen kiakadva, akik részt vettek a banda búcsúkoncertjén New Yorkban, ők ugyanis átverve érezték magukat, hiszen azzal, hogy újra létezik a zenekar, mintha elvett volna egy mérföldkövet az életükből. Murphy is erősen fogadkozott, hogy nagyon jól tudja, élete lemezével kell előállnia.
Ha ránézünk az American Dream borítójára, a felirat, a vakító nap és a valószínűtlenül kék ég alapján azt hihetnénk, hogy elsősorban a Trump-féle Amerika kritikája vagy valamilyen ironikus ódája következik, ehelyett egy már-már szólólemezesen személyes anyagot kapunk. A zenét azért az LCD Soundsystem teljes eszköztára jellemzi, a krautrockos, elektrofunkos alapok, a repetitív szintik, a lassan építkező struktúrák, a néhol zajos gitárok, de olyan rövidre vágott slágerek most nincsenek, amilyen például a Drunk Girls volt. A nyitó Oh Baby és a lemez egyik tetőpontját szolgáltató American Dream elégikus-himnikus hangneme adja meg a lemeznek az előző három anyagtól nagyban eltérő hangulatát. A Tonite, a nyolcvanas évek bugyogó szintijeinek monotonitásával arról szól, hogy ma mintha minden zene ugyanolyan lenne, közben a Change Yr Mind és a Used To depresszív, indusztriális terepen mozognak. Mindez együtt egész közel kerül Bowie Low-jának miliőjéhez, és tudván, hogy Murphy az utolsó Bowie-lemezeken is közreműködött, a záró Black Screennél nem lehet nem arra gondolni, hogy ez egyfajta búcsú egykori idoljától. Az American Dream egyes dalai ha nem is érik el a korábbi lemezek csúcspontjait, összességében egy sokkal koherensebb műalkotássá állnak össze.
A DVD-n is kiadott búcsúkoncert utólagos rossz íze teljesen nem múlik el, de ha egy LCD Soundsystem kellett ehhez a lemezhez, akkor csak üdvözölni lehet a visszatérést.
DFA – Columbia, 2017
