lemez

LCD Soundsystem: American Dream

  • Lang Ádám
  • 2017. október 7.

Zene

James Murphy életé­nek talán legszerencsétlenebb húzása volt, hogy 2011-ben feloszlatta emblematikus elektro-punk zenekarát, az LCD Soundsystemet, öt évvel később ugyanis rájött, hogy semmi értelme másik projektet kezdenie. Elsősorban azok voltak ezen kiakadva, akik részt vettek a banda búcsúkoncertjén New Yorkban, ők ugyanis átverve érezték magukat, hiszen azzal, hogy újra létezik a zenekar, mintha elvett volna egy mérföldkövet az életükből. Murphy is erősen fogadkozott, hogy nagyon jól tudja, élete lemezével kell előállnia.

Ha ránézünk az American Dream borítójára, a felirat, a vakító nap és a valószínűtlenül kék ég alapján azt hihetnénk, hogy elsősorban a Trump-féle Amerika kritikája vagy valamilyen ironikus ódája következik, ehelyett egy már-már szólólemezesen személyes anyagot kapunk. A zenét azért az LCD Soundsystem teljes eszköztára jellemzi, a krautrockos, elektrofunkos alapok, a repetitív szintik, a lassan építkező struktúrák, a néhol zajos gitárok, de olyan rövidre vágott slágerek most nincsenek, amilyen például a Drunk Girls volt. A nyitó Oh Baby és a lemez egyik tetőpontját szolgáltató American Dream elégikus-himnikus hangneme adja meg a lemeznek az előző három anyagtól nagyban eltérő hangulatát. A Tonite, a nyolcvanas évek bugyogó szintijeinek monotonitásával arról szól, hogy ma mintha minden zene ugyanolyan lenne, közben a Change Yr Mind és a Used To depresszív, indusztriális terepen mozognak. Mindez együtt egész közel kerül Bowie Low-jának miliőjéhez, és tudván, hogy Murphy az utolsó Bowie-lemezeken is közreműködött, a záró Black Screennél nem lehet nem arra gondolni, hogy ez egyfajta búcsú egykori idoljától. Az American Dream egyes dalai ha nem is érik el a korábbi lemezek csúcspontjait, összességében egy sokkal koherensebb műalkotássá állnak össze.
A DVD-n is kiadott búcsúkoncert utólagos rossz íze teljesen nem múlik el, de ha egy LCD Soundsystem kellett ehhez a lemezhez, akkor csak üdvözölni lehet a visszatérést.

DFA – Columbia, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.