„Klindworth éppen most játszotta el nekem a nagy szonátádat! Kettesben töltöttük a napot; velem vacsorázott, s a vacsora után játszania kellett. Legkedvesebb Franz! Most velem voltál: a szonáta minden fogalmat felülmúlóan szép; nagyszerű, szeretetre méltó, mély és nemes – emelkedett, mint Tenmagad. A legmélyebben megragadott, s egyszerre minden londoni nyomorúság feledve volt. Többet mondani – most, közvetlenül a meghallgatás után, semmit sem tudok, de amit mondok, azzal annyira tele vagyok, amennyire ember csak lehet. Még egyszer: velem voltál! Ah, bárcsak velem lehetnél hamarosan, testben és lélekben, csak így viselhetnénk el szépen az életet!”
1855 áprilisában az épp az angol fővárosban darvadozó Richard Wagner számolt be így levelében Lisztnek, hogy mily fölemelő hatást gyakorolt rá jótevőjének egészen friss h-moll szonátája. Az ugyan korántsem teljességgel kizárt, hogy a zajos lelkesedés mögött meghúzódhatott némi számítás is, ám azért Wagner bizonyosan jobban értékelte e fő- és remekművet, mint a Liszt által előadott szonátán békésen elbóbiskoló Brahms. Vagy mint a kritikuspápa Hanslick, aki még bő negyedszázaddal később is így írt a kompozícióval való koncerttermi találkozásáról: „…először megzavarodtam, azután megdöbbentem, végül ellenállhatatlan derültség tört rám. Aki ezt hallotta, és szépnek találja, azon nem lehet segíteni.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
