Koncert

Lélektani határ

Guns N’ Roses

Zene

Az ember megszab egy lélektani határt, hogy mekkora összeget áldoz koncertjegyre, főleg ha az eseményt a határainkon túl rendezik.

A félig-meddig ismét régi felállásában turnézó Guns N’ Roses bécsi koncertjére még e bizonyos határon belül értékesítették a jegye­ket, bár ilyenkor is az a minimum, hogy e nem kevés pénzért profi legyen a produkció. Nos, nem volt az, bár most nem a közönség idegei­vel amúgy szívesen ugrókötelező Axl Rose volt a hunyó, hanem a hangmérnökei bakiztak.

Az Ernst Happel Stadion bevált koncerthelyszín. Soha nem volt egy akusztikai csoda, de azért korrektül szólnak benne a koncertek. Ám ezen az esős estén semmi nem stimmelt a keverőpultból kijövő hangokkal, pedig a zenészek láthatóan mindent megtettek azért, hogy megdolgozzanak a bérükért. A mostani látványos összeborulásból kimaradtak a régi dobosok, Steven Adler és Matt Sorum, a korábban a Psychedelic Fursben is megforduló Frank Ferrer helyettesít, billentyűkön itt van a már a Use Your Illusion albumon is közreműködő Dizzy Reed. Izzy Stradlin helyett Richard Fortus a gitáros, aki külsőre is hasonlít az elődjére – párszor még szólózni is engedik a „nagyok”, és mindenképpen indokolt a jelenléte –, viszont az idétlen frizurás szintis csaj, Melissa Reese szerepeltetését nehezen értjük.

De a lényeget az őstagok jelentik! Slash továbbra is bombaformában gitározik, külsőre annyit változott 1993-hoz képest, hogy fura módon egyszerre lett izmosabb és kövérebb. Az újjászületése óta küzdősportoló, néha még bringaversenyeken is induló Duff McKagan basszusgitáros az este legőszintébb és legszimpatikusabb résztvevője, de ami ennél is jobb: Axl Rose-zal sincs semmi baj. Pár évvel ezelőtti önmagához képest fizikailag is kezd formába lendülni, a hangja is jobban bírja a strapát, bár az tény, hogy időnként a magasakat fura vernyogással blöfföli el.

Érdekes módon a szettlista negyede feldolgozás, de nemcsak a megszokott covereket (Live and Let Die, Knockin’ on Heaven’s Door) tolják, hanem The Who-t (The Seeker) Misfitst (Attitude), Pink Floydot (Wish You were Here) még a Keresztapa szerelmes témája is előkerül, de az est legjobb nem saját számának a pazarul előadott Black Hole Sun bizonyul. Sajnos eljátszanak három dalt a Chinese Democracyről is (Axl valószínűleg ezt belefoglaltatta a szerződésbe), de egy közel háromórás koncerten ezt is meg lehet bocsátani. Legnagyobbat persze most az Appetite for Destruction klasszikusai szólnak, de örömteli, hogy a Use Your Illusionről is a legjobb számokat választották ki – e sorok írója leginkább az Estrangednek és a Comának örült –, de még az übergiccses November Rain is működött.

A zárószám mi más lenne, mint a Paradise City, ami után már tényleg csak a Paradise Cityt lehetne még egyszer eljátszani, és amit a förtelmes hangzás ellenére is végigtombol az osztrák közönség. Pontosabban osztrák–magyar, mert számításaink szerint a stadionban minden harmadik néző a honfitársunk volt. Persze az is lehet, hogy alábecsültük számukat, ugyanis hazafelé a benzinkúton csak az ott dolgozók nem viseltek Guns N’ Roses pólót.

Bécs, Ernst Happel Stadion, július 10.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.