A művészettörténeti tézis szerint az erő alulról jön, de a rockzenében ennél pontosabban is lokalizálhatunk, s csupán az a kérdés, hogy akkor most New Yorkot, Londont vagy Berlint (netán Detroitot, esetleg Stockholmot) nevezzük-e a legfőbb energiatermelő központnak. A Stones és a Clash vagy a Ramones és a Sonic Youth nyom-e többet a latban? A választ, már persze a személyes ízlés mellett, elsősorban az határozza meg, hogy melyik időpillanatra kérdezünk rá. Most, 2008-ban például igencsak magabiztosan érvelhetünk újfent New York mellett, hiszen az onnan startolt TV on the Radiónál kinek volna szüksége komolyabb adura?
A TOTR-ban már az is nagyon klassz, hogy egyértelműen el sem lehet dönteni, vajon tényleg rockzenekarról van-e szó. Az előző lemeznél (Return To Cookie Mountain) könnyebb lett volna igenlő választ adni, és ha megnézünk a zenekartól egy koncertfelvételt, akkor sem marad bennünk kétkedés, az új lemezen viszont az amúgy teljesen unikális megszólalás ezer összetevője közül a tánczenei, a hiphop-, a soul-, a gospel- és az r'n'b-elemek jutottak uralkodó pozícióba. Mélységesen ironikus, hogy ezen az alapvetően a fekete zenéket újraértelmező lemezen a hangzásért David Andrew Sitek, a zenekar egyetlen fehér tagja felelt. Sitek nagy mágus, a számok ennek megfelelően bravúrosan megdolgozottak, az élő hangszerek, az ezeket hol imitáló, hol viszont büszkén (és retrósan) műanyag hangokat adó gépek és az emberi torkok zörejeiből emberünk elbűvölően színgazdag audiogobelint sző. Számos szellemes ötlete közül azt a trükkjét emelném ki, amikor egy karakteres dallamot a dal végén hirtelen másnak ad át: a DLZ-ben a borzongató refrént zárásképpen valaki hanyagul elfütyüli, a lemezzáró Lover's Dayben pedig a fúvósok témáját veszi át búcsúzóul egy angyali kórus.
A Dear Science, azonban nemcsak a hangkép miatt erős váltás, hanem azért is, mert a korábbi lassan ható, atmoszferikus szerzemények helyét tempósabb és többségükben töményen slágeres tételek vették át. Az első kislemez, a Golden Age funkys Prince-parafrázisa számomra például első hallásra mellbevágó volt, de ma már csak a zsenialitást hallom benne, és voltaképp ugyanezt tudnám elmondani még vagy négy-öt számról. A vonósokkal bántóan sziruposra hangszerelt soulos balladákkal (Stork And Owl, Family Tree, Love Dog) már nem ennyire örömteli a helyzet, a Dear Science, ezek miatt az abszolút ígéretes (Tunde Adebimpe énekes kétségtelenül éltanulóként járta ki a Motown-iskolát), ám menthetetlenül giccsbe forduló dalok miatt őszinte bánatunkra semmi esetre sem nevezhető makulátlan lemeznek. De nagyszabású munka, még így, a tökéletlenségével együtt is.
4AD, 2008
