Lakatos Róbert és a Rév: BrácsaTánc Mostanában, hál' isten, egyre több népzenekart hallani, amint részt vállal bizonyos Bartók-művek interpretálásából. Ezért persze nem lelkesedik egyöntetűen a komolyzenei tábor, de ugye az élet küzdelem... Majd kiderül, hogyan dönt az idő, de azt semmiképpen nem hinném, hogy kárára válna egy produkciónak, ha előadója megmerítkezik az adott Bartók-művek forrásául szolgáló paraszti muzsikában. Hát még, ha a megmerítkezésnél többről van szó! A szlovákiai születésű Lakatos Róbertnek (hegedű, brácsa) nincsen ilyen gondja. Õ egyszerre, zsigeri módon komoly- és népzenész. Tagja volt a Szlovák Nemzeti Filharmóniának, egyike a Luxemburgi Európai Szólistáknak, na és 2005 óta a Rév népzenekart is vezeti. S ahogy a név megkívánja: olykor valóban révületben járja útját a komoly és a népi muzsika partjai között, hol Bartók Béla, hol a kevésbé ismert abaújszinai prímás, Potta Géza előtt emelve kalapot. Kellemes társaság és kitűnő énekesnők - mint Korpás Éva és Herczku Ágnes - veszik körül, ami pedig a folyamot illeti, abban fennakadás nélkül hömpölyögnek a felvidéki vagy erdélyi Bartók-gyűjtések, Bartók gyakran idézett hegedűduói, illetve Lakatos kedvenc nótái. Talán még emlékezetesebb lett volna az utazás egy kicsivel nyersebb-vadabb hullámok között, de hogy BrácsaTáncával Lakatos Róbert a magyarországi világzene élvonalában kötött ki, az kétségtelen. (FolkEurópa Kiadó, 2008) **** és fél
Makám: Zarándokének Az utóbbi években gyakran adódott szerencsém Makám-lemezeket dicsérni ezeken a hasábokon, és most sem lesz ez másként. Ráadásul kettős ünnep van: a karácsonyra időzített Zarándokénekkel fennállása huszonöt éves jubileumát ünnepli a zenekar. Ez a - három új szerzeményt is tartalmazó - válogatás persze nem akar mindent megmutatni; jóízűen azt nem is lehetne egy CD-n. Hanem a legutolsó, és alighanem méltán a legsikeresebb Makám-korszakból emelte ki a legemlékezetesebb dalokat - azokból a lemezekből, melyeken Lovász Irén, Bognár Szilvia, Herczku Ágnes, Palya Bea, Szalóki Ági, majd Lázár Erika énekével pompás egységbe forr az archaikus magyar népzene Krulik Zoltán szerzői világával, s abban a keleti és balkáni folklór, a repetitív zene és a dzsessz hatásaival. Sőt. Hozzá kell tenni, hogy ez az új Makám-korszak egyszersmind a legrégebbire - a nyolcvanas évek elején működő Makám & Kolindára is rímel, így aztán nemcsak "zarándokénekekről", hanem "hazatalálásról" is beszélhetünk. Ha úgy tetszik, megint egy ünnep... Nagyszerű karácsonyi ajándék. (Z Paraván Bt., 2008) ***** alá
Bognár Szilvia: Semmicske énekek Anima Sound System, Vándor Vokál, Makám együttes, Sebő együttes, Etnofon Zenei Társulás, Szájról szájra - Bognár Szilvia igazán remek iskolákban járta ki a világzenét, mielőtt megalapította saját zenekarát. S most már a tavalyelőtti Ének őrzi az időt után a második saját albumával rukkolt ki, mégpedig egy olyannal, amely jóval karakteresebb és személyesebb az előzőnél. "Semmicske énekei" fordulhatnak bármely égtáj felé, könnyedén tájékozódnak a különféle zenei hagyományokban. Helyből - nevezetesen a magyar, csuvas, cseremisz, román és bolgár népdalokból dobbantanak -, hogy aztán a stiláris és földrajzi kötöttségektől elrugaszkodva a mindenséget vegyék számba. És meg kell mondanom, finom ízük van. A feldolgozásokról (Kovács Zoltán) és a tálalásukról egyaránt klassz szavak ugranak be: választékos, elegáns, ízléses és így tovább. Más kérdés, hogy ez még "semmi"... Igazi élménnyé ugyanis csak akkor válik az album, amikor a perfekt nyelvhasználat olyan érzelmi telítettséggel párosul, mint a Zaljubih, a Kék szivárvány vagy a gyönyörűségesen megrázó Este van című dalok esetében. Olyankor egy pillanatra megáll az idő, és egy ilyen "semmicske ének" lehet a legtöbb a világon. (Gryllus Kft., 2008) **** és fél
Vágtázó Csodaszarvas: Végtelen Ázsia! "Varázslatos keleti forgószél csap fel ebből a zenéből, álomszerűen elragadó örvény! Természetes könnyedség, örömteli röpítő erő, közép-ázsiai, moldvai, dunántúli, kínai, indiai népzenékből táplálkozó frissesség jellemzi Grandpierre Attila őserejű világzenét játszó csapatának legújabb dobását." - Már legalábbis ezt olvassa az ember, ha kinyitja a Végtelen Ázsiát. Ha jól gyanítom, a zenekartól származnak ezek a sorok, és innentől számomra a "rálátással" és a "távolságtartással" komoly baj van. Pedig jól emlékszem: két évvel ezelőtt még örülni tudtam annak, hogy az egykori Vágtázó Halottkémek gitárcentrikus etnopunkja érvényesen tud megszólalni akusztikus népi hangszerek közepette is. De ugyanazt a gesztust a második albumon már nem tudom jó szívvel fogadni: már nem érzem elegendőnek, hogy koncerten, kicsinyt betépve akár magával is ragadhat ez a muzsika. Megint csak a "rálátás" és a "távolságtartás" hiánya tűnik ki, hiszen a megcélzott "végtelenség" nem feltétlenül azonos a parttalan improvizációval és a szüntelen kiabálással, ahogy a "szilajság" sem azonos az erőszakosra kevert dudaszóval. Szóval úgy érzem, "népzeneileg" még dolgozni kéne ezen az ügyön, az arányain, a formáin - most még korai a Vágtázó Csodaszarvasnak "a bartóki népzenefelfogás szellemiségére" hivatkoznia. (Fonó Budai Zeneház, 2008) ***
