A figyelmesebb nézőben ugyan felmerül a gyanú, hogy Horesnyi Balázs munkája eredendően talán nem az Erkel, hanem az Operaház – tőlünk még ki tudja, meddig elzárt – színpadára lett megálmodva, de azért a lépcső itt is feltalálja magát, és igazán gondolatgazdag alakítást nyújt. Egyrészt rajta sétál le a színre a felülről megérkező címszereplő, hogy aztán az előadás végén, immár ellenirányban ugyancsak itt távozzon: Manon, a nem evilági tünemény tehát megkapja a maga értelmező entourage-át. Másrészt az antikizáló körlépcső jótékonyan sugalmazza azt a lefelé húzó spirált is, amelybe mindent felforgató szerelme által a naiv Des Grieux kerül. Szép teljesítmény ez egy díszletelemtől, ha mégoly kiterjedt is – pláne egy olyan Manon Lescaut-előadásban, ahol amúgy sem a meglátni és megszeretni pillanatának varázsütését, sem a szépség és ifjúság itt nemcsak kívánatos, de egyenesen nélkülözhetetlen elegyét nem sikerült érzékletessé tenni.
Pedig Szabó Máté amúgy igazán nem lazsált: az energia még intellektuális értelemben sincs kisajnálva az előadásból. Az első felvonás nyüzsgése, a Manont kitartó Geronte férficsődjének második felvonásbeli megvillantása, majd a harmadik felvonásban az Amerikába deportálandó nőszemélyek névsorolvasása profi és hatásos munka. Az előadást végigkísérő álarcos-jelmezes karneváli tematika lezárása pedig még annál is több: a Manon haldoklását a színpadról fuvolaszóval kísérő álarcos zenekari tag felléptetése ugyanis egyszerre poétikus és zsánerértelmező megoldás, az operai őrülési és haláljelenetek érzékeny körülrajzolása. Csak mintha a főszereplők beállításához és instruálásához nem igazán talált volna kulcsot a rendező. Így aztán a korpulens Des Grieux úgy kényszerül fölfeküdni a túl magas ágyra, hogy az menthetetlenül kacajt kelt a nézőtéren, míg Manon örömhabzsoló bátyja úgy iszik a söröskancsóból, mintha egy gyűszűnyi kanalas orvosságot kényszerülne magához venni. Manon figurája pedig úgy istenigazából inkább csak a harmadik felvonásra kerül a helyére.
Létay Kiss Gabriella természetesen már az első felvonásban kulturáltan és motiváltan van jelen, a másodikban meg lelkiismeretesen dévajkodik, és méltán kap közepes méretű tapsot az Ékszerária előadására. A szintugrást mégis a harmadik felvonás hozza el számára és számunkra. Itt ugyanis öntudatlan, majd öntudatos csábító helyett azt adhatja e rokonszenves szoprán, ami színpadi személyiségének legátütőbb jegye: az áldozatlét elveszettségét. (Talán nem véletlen, hogy harmadik felvonásbeli megjelenése felidézte sokunk számára legemlékezetesebb alakításának, a Mefistofele Margitjának börtönjelenetét.) Innen azután már mindvégig vonalban marad Létay Kiss Manonja, s az elvonatkoztatásra összességében egyre csekélyebb hajlandóságot mutató budapesti operaközönség neki most még azt is megbocsátja, hogy állva, sőt lépcsőn távozva végzi be haldoklását.
Des Grieux lovag szerepére világnagyságot szerződtetett az Operaház, ám ezt a tényt valamiért elmulasztották propagálni. Kár, mert Marcello Giordani személyében egy veterán létére is nagyszabású és elragadó operai alak vizitált a II. János Pál pápa téren, aki jószerint az első megszólalásával csatát nyert. Az ő esetében ugyanis a tenoréneklés nem a magasságok megszólaltatásáért folytatott, együttérzésre apelláló küzdelmet jelenti. Hanem azt a már-már önfeledt kiáradását a tenorhangnak, amely a szólam tetejéhez közelítve nemhogy apadna, inkább dúsul, volumenben és kifejezésben egyaránt. Giordani hangja a felső kvartban mutatja meg extra minőségét, értelmet adva az amúgy majdnem örök talánynak, hogy többnyire miért is a magas hangfekvésű pocakos emberek a szerelmi elragadtatás hivatott operaszínpadi kifejezői.
A szembeötlően piknikus testalkatnál maradva említsük meg a Lescaut-t megformáló Molnár Leventét, akivel kapcsolatban újólag észbe vehettük operai működésének két állandósult ismertetőjegyét: a kényszeres túljátszást és a hang korai elöregedését. A bariton kiszorítja magából a szólamot, s közben lohol és vágtázik a színpadon, olykor érezhetően megfeledkezve a tényről, hogy Lescaut azért mégsem buffoszerep. Az Edmondo első felvonásbeli szerepét, vagyis az idealista rezonőr ritka képletét eljátszó Balczó Péter viszont olyan árnyalt és a léptéket hibátlanul belövő énekesi-színészi alakítást nyújt, mint voltaképp minden esetben, amint nem túlméretezett tenorfőszereppel kell megküzdenie.
Kocsár Balázs vezénylése kitartóan korrekt és az eseményeket jól kontrolláló, ami még egy ennyire szenvedélyes operánál is értékes erény. A zenekar olykor még így is túl hangosnak bizonyult, ám ez döntően a mesterséget a Manon írásakor még jócskán tanuló Puccini miatt történt. A kórus az első és a harmadik felvonás egy-két kuszább pillanatától eltekintve ugyancsak derekasan helytállt, s korántsem csupán Füzér Anni századfordulós kalapdivat-bemutatóját teljesítette stílusosan.
Erkel Színház, május 18.
