„Bartók 1945 szeptemberében halt meg, amikor éppen véget ért a háború. A végrendeletben ez állt: »Amíg Budapesten utca vagy tér van elnevezve Hitlerről vagy Mussoliniről, addig nem akarom, hogy utcát nevezzenek el rólam.« Budapesten egyszer tréfából azt mondtam: »Ha meghalok, és mindenáron el akartok nevezni rólam valamit, akkor nevezzétek Ligeti György tévútnak.«”
A fenti anekdotát Eckhard Roelcke Ligetivel közös beszélgetőkönyvéből ismerjük, a hazai kultúrának azonban annál súlyosabb pótlandói vannak a nagy hírű komponistával kapcsolatban, hogy már a közterület-keresztelésnél tartsunk. Alig-alig hallunk Ligeti-műveket a koncerttermekben, az egyetlen kivétel talán a korai, posztbartókista, s nem véletlenül megtagadott Concert românesc. Pedig érdemes lenne tanulni az ő soha meg nem nyugvó, örökké játékos intellektusából, európaiságából, ha már a könnyedségnek olyannyira híján van a bartóki–kodályi örökség felelőssége alatt izmosodó zenei szakma. Ligeti mindig kitalált valamit. Összeszedett száz metronómot, és elindította őket egyszerre, mindet más tempóban. Negyedhangnyi különbségre hangolt két vonószenekart, aztán hadd szóljon. Olyan jól szólt, amit csinált, hogy Stanley Kubrick két filmjében is felhasználta a zenéjét. Megérte, a fene bánja, micsoda pereskedés lett belőle. Jövőre a szerző születésének centenáriumát ünnepli a világ. A világnak kell ünnepelnie, mert Ligeti hontalan volt, magyarnak erdélyi, erdélyinek zsidó, zsidónak kétkedő ateista. De az esélyünk sokszoros, hogy 2023-ban ne csak Kubrick-filmben találkozzunk a zenéjével. Az idén pedig, mintegy előkészítve a századikat, 99. születésnapját ünneplik. Eötvös Péter vezényel, Fenyő László előadja a Csellóversenyt, a Concerto Budapest muzsikusaiból álló Ligeti Ensemble a Kamarakoncertet. Tévút? Hiszen szép! (BMC, május 27., nyolc óra)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
