Lou napja

Zene

Télen, amikor Lou Reed Közép-Európának szánt prágai interjúnapján a magyar sajtónak is jutott hely, még csak sejteni lehetett, hogy ha emberünk turnéra szánja el magát új lemezével, akkor Budapest is megkapja a magáét.

Ugyanott, amikor túl voltunk már az interjú hajszálőszítő, hosszabbik szakaszán (MaNcs, február 22.), elmesélte, hogy barátja, Paul Auster regényíró és Wayne Wang rendező a Smoke című filmjük elkészülte után megkérdezték tőle, benne lenne-e a Smoke improvizációs verziójában, a Blue In The Face-ben, mint filozofálgató trafikos, mikor pedig ráállt, megkérték, ugyan, írjon már egy dalt is a filmhez Brooklynról, ez lett az Egg Cream. Az új album, a Set The Twilight Reeling rég kapható, a Füst és párja, az Egy füst alatt már hónapok óta megy a moziban: terep előkészítve.

Koncert előtt még, délután, egy füst alatt megnéztem a filmet, Lou Reed majdnem olyan jó benne, mint Jim Jarmusch. Arról beszél bele a kamerába, hogy New Yorkon kívül sehol nem ismeri ki magát, csak ott nem retteg, például Svédország is rémes, ha pirosban nem állítod le a kocsid motorját, jönnek, aszt kérdik, mi van.

 

Végül is alig több mint tíz év kellett hozzá, hogy részletekben ugyan, de házhoz jöjjön csaknem a teljes Velvet Underground. 1985-ben, három évvel a halála előtt Pécset és a PeCsát bűvölte el Nico (meghallgatni: Live in Pécs, Bahia), 1990-ben, egy tavaszi Répa-szüreten, szintén a PeCsa fogadta Mo Tuckert, újabb öt évre rá, tavaly John Cale a Szigeten zongorázott elő a VHK-nak, most meg Lou, utolsóként (Sterling Morrisont végleg elmulasztottuk, decemberben temették). Nekem Tucker kimaradt, Nicót láttam a koncerten és a Műcsarnok kistermében is, ahol Ungvári Tamás jól értesült kevesek előtt beszéltette. Cale-t m. l. t. kollégával együtt próbáltam megszólaltatni (MaNcs, 1995. augusztus 31.), aztán jött a prágai interjú, megannyi frusztráció. Most, szerencsére, a pesti tipródást pár percnyi Lou Reed-audiencia kedvéért a Narancs készségesen átengedte másoknak, hülyítse őket időpontok ide-oda rakosgatásával, kérdések előre kérésével. Egyébként Demszkyhez se volt kedve: bemutatkozás, jatt, mire a főpolgármester belekezdett volna a mondókájába, vége is lett a félfogadásnak. Bezzeg a Zappa, azzal lehetett dumálni, kocsikázni. Nem járt sikerrel Lou Reednél Lukács Dávid sem, bár az antréja biztató volt: hóna alatt elegánsan adjusztált fotója Lou szíve hölgyéről, Laurie Andersonról. Lou átölelte, ajándéknak hitte a képet, mikor aztán kiderült, ára van, a felére alkudta volna le. Önérzet is van a világon, fotósunk annyiért nem adta, üzlet ugrott.

 

Ilyen előzmények után Lou Reedtől kitelhetett volna, hogy undok és unott legyen a színpadon, de nem. Már az jót sejtetett, ahogy két színes és egy fehér zenésztársával belépett. Nem viselt napszemüveget - az interjú során, Prágában le nem vette volna, itt azonban fel se tette -, nem olyan fénylő, stricis ingben volt, hanem feszes, fekete pólóban, akár régi képeken, a haja is rövidebb, mint Prágában. Egészen úgy festett távolról, mint saját maga. És klasszis módra indított a réges-régi Sweet Jane-nel, a Dirty Boulevard-ral, ami a New York LP egyik alapköve, és a NYC Mannel a legfrissebb lemezről. A közönség - az az 1800 fizető néző, akiken nem múlt, hogy a King Crimson és a Red Hot Chili Peppers után a nyári szezon újabb csemegéje sem hozta be a költségeit — meg volt véve. Ettől kezdve még egy órán keresztül nyomták, nagyon keményen, nagyon élesen, főleg a Set The Twilight Reeling számait, hiába ordította be minden lélegzetvételnyi szünetben valaki, hogy Waiting For My Man!

Nem sokat vártam a koncerttől, az új album nem egy nagy etvasz. Gondoltam, letudom Lou Reedet, és kész. Mégis, az elparentált lemez életre kelt. Tudja fene, talán egyszerűen attól, hogy a színpadon működni kezd a legenda, aura képződik. Magától értetődően, bár nem automatikusan, mert ugyan nem bonyolítják agyon a dolgot, de azért azt is érezni, hogy nagyon komolyan veszik.

A ráadásblokkban Lou Reed előszedett két számot az 1972-es Transformer LP-ről: az eredetileg feltűnően bowie-s Satellite Of Lo-ve-ot mintha visszavette volna magának, a Vicioust darálva pedig megmutatta, miből lett három-négy évvel később a punk rock, aminek mostanság volna nosztalgiája.

"Nekem ez túl durva volt, túl minimalista" - mondta a troli felé menet egy lány. Hát ez az, esszenciális rock and roll, esszenciális Lou Reed - azok nélkül a finom húrok nélkül, sajnos, amiket annyira lehet szeretni a Velvet hagyatékában, de amiknek a megpendítéséhez, úgy látszik, tényleg nélkülözhetetlenek azok az emberek.

Szőnyei Tamás

 

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.