A háborús filmekkel az a gáz, hogy tudjuk, mi lesz a végük. Hiába is szurkolnánk a fess rómaiaknak, mikor tudható: a váratlan helyeken szőrös dákok úgyis kipicsázzák őket. Nem tévedés: a háborús filmnek tökmindegy, hogy igazat beszél vagy hazudik, mint az álom, hogy korabeli híradó, miszerint ilyen vagy olyan propagandafilm, esetleg merő fikció, uram bocsá´, burleszk, a végén győz a jobbik, a nemes ügy, noha utóbbiból elég csehül állunk.
Forgács Péter háborús filmje, a "Semmi országa" az elejétől a végéig karfamarkolósan izgalmas. Háborús film? Tisztázzunk valamit. Annyi mindent mondtunk már a Privát Magyarország darabjairól, hogy ihaj. Hogy képes történelem. Hogy az eltűnt idő nyomai. Hogy elégiák, amatőr filmekből szőtt versek és a többi. Mindig igazunk volt. Ám a felfedezés feledtette néha: filmekről van szó. Mozikról akkor is, ha tévében nézzük őket, mert pont oda valók, az 1-esre, főműsoridőbe, és akkor is, ha közben elégiákat vélünk látni és hallani. Végső soron filmek. Persze többszörösen, hiszen filmekből készített filmekről van szó.
Van szerelmes film (Dusi és Jenő), van családregény (Apa és három fia), van Casanova naplója (Vagy-vagy), és most egy háborús film.
Ezzel együtt, bár a tiszteletköröket már tiszta szívből megfutottuk, el kell mondani, mit csinál ez az ember. Filmeket a Privát Fotó- és Filmarchívumban gyűjtött amatőr filmekből, családi és kordokumentumokból. Féltő gonddal, mert másként nem is lehet. Ugyanis hiába mondunk bármit, hogy költőként bánik anyagával, hogy satöbbi, a nagy kunszt az egészben, ahogy mögöttük marad. Ezek a képek hallatlan hatalommal bírnak, nem hagyják magukat. Forgács úgy garázdálkodik velük, ahogy csak bír: óvatosan. És ez, barátaim: alázat, magam csak tanulnám, szavamra. Ezt kihagytam volna, panegiriszben akadnak nálam jobbak is, de nem lehet. Kilencedszer sem, azt hiszem. Így ideírható: ment már túl messzire is (Polgár-szótár). Sietek leszögezni "A semmi országa" jól karbantartott arányérzékre vall.
A film megvolt, jöjjön a háború. Az a hihetetlen barbár őrület, ami kettészelte szerencsétlen századunkat. Nos, az lejön a vászonról, a képernyőről, be a zsöllyébe, be a lakásba. Tudjuk, hogy mi elesünk, még ha a filmek készítője, Rátz László emlékező mondatai reménnyel kecsegtetnek is. Hallga, túlélte.
Csak sajnálhatjuk, mi ottmaradt belőlünk, legyen bár hét életünk, mint a macskának. Kinek a kispörköltjét védte Beke és Fekete? Mi a szarért maradt ott bárki is Voronyezsben?
Lassan harminc éve, hogy Veszprém utcáin Bálint András a Fényes szelekben azt kérdezte Balázsovits Lajostól, hogy felmondja-e a vitéz Jány Gusztáv hadparancsát. Balázsovits köszönte: nem kérte. Nem kérnénk mi se. Csakhogy ez nem kérés vagy nem kérés kérdése. Forgács mondja és mutatja is. Nem csak megmutatja a táviratot, nem csak elhangzik a filmben, de ott van minden kockában: a szégyen a padsorokban.
A szégyen, amiből vagyunk, akárcsak zsarnokságból meg minden másból, szüleink fiatalságából, örömből, csak úgy. És ezért hajlamosak vagyunk dühösen felpattanni és kikapcsolni a tévét szegény hülye Fedák Sári szemét rikácsa hallatán, mintha ő tehetne bármiről is, mintha nem is egy film nézői lennénk, amiért pedig ugyanazzal a mozdulattal vissza is kapcsoljuk a rohadtat, mert mért ne gyűlölnénk a hírhozót.
Ez van. Kötelező olvasmány, persze. És most akkor az kéne, hogy jó a zene, a Szemzőé is meg az odaszerkesztett is; és az egész finoman rendezett, példamutató darab: itt van. Forgács Péter munkája, Rátz László felvételei után viszont, bár feltétlenül szükséges, nem filmkritikaírás a legnagyobb bajunk. Forgács arról beszélt, amivel, ha tetszik, ha nem, kelnünk és feküdnünk kell, még ha most elintézte is helyettünk. Nekünk.
És ennyi az egész Privát Magyarország sorozat legkézenfekvőbb címkéje is: felejteni pedig nem szabad. És ezt a filmet nem is tudjuk.
Turcsányi Sándor
"A semmi ágán" - Privát Magyarország IX.; magyar, 1994-96, 92 perc. Rendezte, vágta: Forgács Péter; fotografálta: Rátz László zászlós; zene: Szemző Tibor.
