Erre a G. Love nevű (gitáros/énekes/szájharmonikás) fiatalemberre jeles utcazenész-karrier várt volna Philadelphiában, ha nem áll odébb már vagy négy esztendeje. Amint így megérkezett Bostonba, felmérte a terepet: csinálni kéne haverokat, piát, pénzt, fellépéseket. No aztán egy Tam O´Shanter nevű bárban összejött a dobos Jeffrey Clemensszel és a bőgős Jimmy Prescott-tal, lett belőlük G. Love And Special Sauce. Egy hónap se kellett, hogy Tamnál bemutatkozzanak. Az alapot G. Love szóló demokazettája, az Oh Yeah szolgáltatta, amit meg rájuk lehetett kenni, az egyrészt a blues s az akusztikus hangszerek iránti rajongásuk volt, másfelől meg valami tényleg különleges íz: hip-hop-ritmusokkal, rappel. Az a helyénvaló, ha mindenki úgy nevezi az efféle posztmodernségeket, ahogyan kedve van, G. Love-ék a Ragmop kifejezést találták a legalkalmasabbnak. ´94-ben címtelenül jelent meg bemutatkozó albumuk, aztán egy év múlva nekivágtak New Orleansnak: hadd lám, mi újság a gyökerekkel. Az ott rögzített Coast To Coast Motel ennélfogva a tradicionálisabb blues szellemében fogant, talán kisebbet durran, de semmi por. Így játszhattak a Mississippi muzsikusai holnap - lenne a végszó, de kitúrta a naprakész hír: Jeffrey és Jimmy továbbáll, a legújabb felállásban Robert Phillips bőgőzik, Mike Tyler gitározik és Chuck Treece dobol.
Epic/Sony
Soul Coughing: Irresistible Bliss
Ezt a zenekart a New York-i Knitting Factory klub kapusa, M. Doughty (szabadidőben gitáros) alapította 1993-ban. És lássuk be, helyesen tette, mi mást is tehetett volna, ha már így ott volt a bőgős Sebastian Steinberg (Mark Ribot-val, Frank Londonnal játszott amúgy), a dobos Yuval Gabay és a sampleres Mark De Gli Antoni, alig várva, hogy legyenek Soul Coughing. Az Irresistible Bliss pediglen (a Ruby Vroom után) a második lemezük. Paranoid szerelmes dalok, mondja a szövegíró Doughty, betegesen várod, hogy valaki felhívjon végül, miközben rettegsz a telefon hangjától. Ehhez képest a zene is teljesen rendben van, semmi hiábavaló búvárkodás, ez kérem a Knitting Factory hangja, mondanád, csak hát nincs olyan. Ami van: az a kőkemény bőgő/dob, posztapokaliptikus rock, hip-hop-ritmusok, bekattant szövegelések és legfőképpen a sampler - zajok és hangszerek arzenálnyi hangmintájával. Tizenkét (nagyjából) háromperces dal, betegesen várod, hogy táncolhass rájuk, miközben rettegsz a tánczenéktől.
Slash/PolyGram
- marló -
Vernon Reid: Mistaken Identity
Vernon Reid közel tíz évet húzott le a Living Colourral, és akkor rádöbbent, baj van. Platinalemezek, Grammyk, turné a Rolling Stonesszal - mese nincs, lépni kellett, nem mehetett így tovább. Nem feltétlenül a sikerrel, nem is a hard rockkal volt különösebb baj, mindössze azt nem tudta, mi köze hozzá, meg egyáltalán, hogy kicsoda. Szóval lépni kellett, legalább egy másik zenekart alapítani, kevésbé egyívásút, "az igazi én felkutatására". Egy ilyen zenekarnak mi más lehetett volna a neve: Maszk. A gitáros Reid mellett a New York-i avantgárd olyan feltérképezhetetlen muzsikusait takarta, mint a klarinétos Don Byron, a lemezpörgető DJ Logic, a dobos Curtis Watts, valamint Leon Gruenbaum, akinek hangszere a Samchillian Tip Tip Tip Cheeepeee. Negyven számot írtak hamarjában, abból került tizenhat a Mistaken Identityre. Mindegyik jó? Egyik jobb, mint a másik? - ki tudja? Ami biztos: jazzből, rockból, bluesból, hip-hopból, rapből (no meg Living Colourból) nem szőttek eddig sűrűbb szemfedőt, tervezni sem mertek hasonlót. Vernon Reid (miért ne előlegezhetnénk meg neki?) végre hazatalált. Kibújhat a maszkból, szembenézhet a tükörrel: egy mutáns tekint rá. Ebben a században semmi sem történt meg a feketék zenéjében, ami ne az ő sztorija volna.
Epic/Sony
F. D. J.
Beck: Odelay
Beck Hansenről igen nehéz eldönteni, hogy a rockandroll egyik jövőbe mutató újítója avagy egy új generáció múltat összegző reprezentánsa. Munkái mindkét véleményt alaposan alátámasztják, pedig hangszeres tudása korántsem nevezhető virtuóznak. Mégis, legújabb lemezén maga Charlie Haden, a jazzvilág egyik legkreatívabb bőgőse teszi le a védjegyét az egyik számban. Bár Beck és Haden egy brancs, hiszen Hansen a jazzmuzsikus lányaival igen jóban van - ők a That Dog zenekarból ismertek -, az ötletrengeteg az, ami Hadent és másokat is az ártatlan tekintetű, kisfiús arcú zeneszerző felé vonzza. 1994-es feltűnésekor, Mellow Gold című albumán már markánsan kirajzolódott különös zenei és szövegvilága, most megjelent produktuma a borítón látható agilitiző puli lelkesedésével ugorja át a felállított lécet. Beck lemezeinek hangulata felettébb családias, mintha beszabadult volna valaki a sufniba barkácsolni. Limlomokat és értékes, bár időben igen távol eső zenei alkatrészeket csavar egymáshoz látható örömmel. Beck kromoszómái Észak-Amerika minden pontjából lettek összeklónozva. Los Angeles-i hip-hop-ritmusalapok, vágástechnikák, a brooklyni Beastie Boys utórezgései. Beck lestrapált akusztikus gitárján bluestémák zörögnek a hatvanas évekből előszedett hangmintákra, hetvenes évekbeli analóg szintetizátorok bugyborékolnak a nyolcvanas évek túlvezérelt, gerjedő, felhangokkal terhelt zajaira, kukából guberált csöves torzítópedálok búgnak szürreálisba hajló monológjaira, dalaira. Egymásra szerkesztett retrotöredékekből áll Beck nagyon is mai jelene.
BMG
- fülöp -
