Koncert

Lovasi 50

Zene

Úgy vagyok Lovasival, hogy akármennyi zöldséget beszél különböző interjúkban, akármennyire túltolja a jófejkedést, akármilyen rosszat tett neki a szokatlanul korai Kossuth-díj, és akármilyen művészi baklövést is próbál art popként eladni (Semmi konferencia), a dalai végleg bekúsztak a bőröm alá az elmúlt húsz évben. Persze vagyunk így egy páran, de ettől még a feladat személyes jellegű. Ha Lovasi ráfordul az „egyszálgitáros” melankóliára és elzoránosodik a következő pár évben, majd kicsivel később az új Pataky Attilaként a harmadik szem felnyitásának fenséges örömünnepéről értekezik egy reggeli műsorban, akkor is az lesz a dolgom, hogy 1. célra vezessenek az éjszakai magányos zenehallgatásaim, és végre megértsem, mi a fenéről szól a Húsrágó, hídverő vagy a Harmatoslábú; 2. kitaláljam, hogyan meséljem el ezt a történetet a gyerekemnek. A probléma egyre égetőbb, mert ha a Lovasi 50 fantázianevű megakoncerten kiderült valami, akkor csak annyi, hogy Lovasi pillanatnyilag megelégszik a Kispál-életmű nosztalgikus felidézésével. Vagyis jó úton jár, hogy különösebb meglepetés és kihívás nélkül öregedjen meg a hallgatóságával együtt, és a későbbiekben is olykor így ketten – ikon és rajongótábor – összejöjjenek egy nagy közös ordításra, amihez a Kossuth-díjról és úgy általában a szélesebb körű elismerésről valahogy lemaradt Kispál András fegyelmezett stúdiózenészként asszisztál. Ez persze jó, mert ordítani jó, emlékezni jó, de ettől függetlenül azt várnám ettől a fontos dalszerzőtől, hogy írjon dalokat. Hogy az a bizonyos új szólólemez, amiről most egy számot hallhattunk, valóban készüljön el. Azt is vártam volna, hogy Kispál-slágerdélután helyett – az Emesétől a Zsák­mányállaton át a Ha az életbenig – Lovasi felveszi a saját fonalát, kezd valamit egyetlen szólólemezével (Bandi a hegyről), és nemcsak két számot játszik róla mutatóba. Idegesített, hogy a koncert rendezője, Lévai Balázs másodszor is elsütötte a hét évvel ezelőtti szigetes Kispál-búcsúkoncert poénjait, konyha helyett most kiskocsma díszlete ereszkedik alá, igazi sörrel és a műrészeg Varga Líviusszal, bár arra jó volt a kurjongatós népi blokk, hogy rádöbbentsen: a Lovasi-féle világfájdalom- és apokalipszismánia könnyen becsatornázható a sírva vigadás gazdag magyar kultúrájába. A fináléra már megint minden összeállt egy képpé, és – micsoda meglepetés! – Németh Juci még mindig elég jól énekelte a De szeretnéket. Belefér azért egy-két Kiscsillag-szám is, de csak a legevidensebbek, a Légyszíves vagy a Menetszél.

Lovasi jól énekelt, rosszul beszélt, szerethetően volt idétlen, de amit a jelen átélésének fontosságáról zagyvált, az kissé aggasztónak tűnt. A zseniális háttérvetítéssel megtámogatott profi múltidéző show utolsó száma mi más lett volna, mint a Húsrágó, hídverő. Utoljára ugyanitt, az Arénában hallottam, az Alföldi-féle Passió XXI legvégén énekelte Szabó Kimmel Tamás, miközben felmászott a keresztre. Emlékezetes pillanat volt.

Papp László Sportaréna, november 11.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."