Koncert

Lovasi 50

Zene

Úgy vagyok Lovasival, hogy akármennyi zöldséget beszél különböző interjúkban, akármennyire túltolja a jófejkedést, akármilyen rosszat tett neki a szokatlanul korai Kossuth-díj, és akármilyen művészi baklövést is próbál art popként eladni (Semmi konferencia), a dalai végleg bekúsztak a bőröm alá az elmúlt húsz évben. Persze vagyunk így egy páran, de ettől még a feladat személyes jellegű. Ha Lovasi ráfordul az „egyszálgitáros” melankóliára és elzoránosodik a következő pár évben, majd kicsivel később az új Pataky Attilaként a harmadik szem felnyitásának fenséges örömünnepéről értekezik egy reggeli műsorban, akkor is az lesz a dolgom, hogy 1. célra vezessenek az éjszakai magányos zenehallgatásaim, és végre megértsem, mi a fenéről szól a Húsrágó, hídverő vagy a Harmatoslábú; 2. kitaláljam, hogyan meséljem el ezt a történetet a gyerekemnek. A probléma egyre égetőbb, mert ha a Lovasi 50 fantázianevű megakoncerten kiderült valami, akkor csak annyi, hogy Lovasi pillanatnyilag megelégszik a Kispál-életmű nosztalgikus felidézésével. Vagyis jó úton jár, hogy különösebb meglepetés és kihívás nélkül öregedjen meg a hallgatóságával együtt, és a későbbiekben is olykor így ketten – ikon és rajongótábor – összejöjjenek egy nagy közös ordításra, amihez a Kossuth-díjról és úgy általában a szélesebb körű elismerésről valahogy lemaradt Kispál András fegyelmezett stúdiózenészként asszisztál. Ez persze jó, mert ordítani jó, emlékezni jó, de ettől függetlenül azt várnám ettől a fontos dalszerzőtől, hogy írjon dalokat. Hogy az a bizonyos új szólólemez, amiről most egy számot hallhattunk, valóban készüljön el. Azt is vártam volna, hogy Kispál-slágerdélután helyett – az Emesétől a Zsák­mányállaton át a Ha az életbenig – Lovasi felveszi a saját fonalát, kezd valamit egyetlen szólólemezével (Bandi a hegyről), és nemcsak két számot játszik róla mutatóba. Idegesített, hogy a koncert rendezője, Lévai Balázs másodszor is elsütötte a hét évvel ezelőtti szigetes Kispál-búcsúkoncert poénjait, konyha helyett most kiskocsma díszlete ereszkedik alá, igazi sörrel és a műrészeg Varga Líviusszal, bár arra jó volt a kurjongatós népi blokk, hogy rádöbbentsen: a Lovasi-féle világfájdalom- és apokalipszismánia könnyen becsatornázható a sírva vigadás gazdag magyar kultúrájába. A fináléra már megint minden összeállt egy képpé, és – micsoda meglepetés! – Németh Juci még mindig elég jól énekelte a De szeretnéket. Belefér azért egy-két Kiscsillag-szám is, de csak a legevidensebbek, a Légyszíves vagy a Menetszél.

Lovasi jól énekelt, rosszul beszélt, szerethetően volt idétlen, de amit a jelen átélésének fontosságáról zagyvált, az kissé aggasztónak tűnt. A zseniális háttérvetítéssel megtámogatott profi múltidéző show utolsó száma mi más lett volna, mint a Húsrágó, hídverő. Utoljára ugyanitt, az Arénában hallottam, az Alföldi-féle Passió XXI legvégén énekelte Szabó Kimmel Tamás, miközben felmászott a keresztre. Emlékezetes pillanat volt.

Papp László Sportaréna, november 11.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

Eli Sarabi kiszabadult izraeli túsz: Az antiszemitizmus most még erősebb, mint az elmúlt évtizedek alatt bármikor

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.