Úgy vagyok Lovasival, hogy akármennyi zöldséget beszél különböző interjúkban, akármennyire túltolja a jófejkedést, akármilyen rosszat tett neki a szokatlanul korai Kossuth-díj, és akármilyen művészi baklövést is próbál art popként eladni (Semmi konferencia), a dalai végleg bekúsztak a bőröm alá az elmúlt húsz évben. Persze vagyunk így egy páran, de ettől még a feladat személyes jellegű. Ha Lovasi ráfordul az „egyszálgitáros” melankóliára és elzoránosodik a következő pár évben, majd kicsivel később az új Pataky Attilaként a harmadik szem felnyitásának fenséges örömünnepéről értekezik egy reggeli műsorban, akkor is az lesz a dolgom, hogy 1. célra vezessenek az éjszakai magányos zenehallgatásaim, és végre megértsem, mi a fenéről szól a Húsrágó, hídverő vagy a Harmatoslábú; 2. kitaláljam, hogyan meséljem el ezt a történetet a gyerekemnek. A probléma egyre égetőbb, mert ha a Lovasi 50 fantázianevű megakoncerten kiderült valami, akkor csak annyi, hogy Lovasi pillanatnyilag megelégszik a Kispál-életmű nosztalgikus felidézésével. Vagyis jó úton jár, hogy különösebb meglepetés és kihívás nélkül öregedjen meg a hallgatóságával együtt, és a későbbiekben is olykor így ketten – ikon és rajongótábor – összejöjjenek egy nagy közös ordításra, amihez a Kossuth-díjról és úgy általában a szélesebb körű elismerésről valahogy lemaradt Kispál András fegyelmezett stúdiózenészként asszisztál. Ez persze jó, mert ordítani jó, emlékezni jó, de ettől függetlenül azt várnám ettől a fontos dalszerzőtől, hogy írjon dalokat. Hogy az a bizonyos új szólólemez, amiről most egy számot hallhattunk, valóban készüljön el. Azt is vártam volna, hogy Kispál-slágerdélután helyett – az Emesétől a Zsákmányállaton át a Ha az életbenig – Lovasi felveszi a saját fonalát, kezd valamit egyetlen szólólemezével (Bandi a hegyről), és nemcsak két számot játszik róla mutatóba. Idegesített, hogy a koncert rendezője, Lévai Balázs másodszor is elsütötte a hét évvel ezelőtti szigetes Kispál-búcsúkoncert poénjait, konyha helyett most kiskocsma díszlete ereszkedik alá, igazi sörrel és a műrészeg Varga Líviusszal, bár arra jó volt a kurjongatós népi blokk, hogy rádöbbentsen: a Lovasi-féle világfájdalom- és apokalipszismánia könnyen becsatornázható a sírva vigadás gazdag magyar kultúrájába. A fináléra már megint minden összeállt egy képpé, és – micsoda meglepetés! – Németh Juci még mindig elég jól énekelte a De szeretnéket. Belefér azért egy-két Kiscsillag-szám is, de csak a legevidensebbek, a Légyszíves vagy a Menetszél.
Lovasi jól énekelt, rosszul beszélt, szerethetően volt idétlen, de amit a jelen átélésének fontosságáról zagyvált, az kissé aggasztónak tűnt. A zseniális háttérvetítéssel megtámogatott profi múltidéző show utolsó száma mi más lett volna, mint a Húsrágó, hídverő. Utoljára ugyanitt, az Arénában hallottam, az Alföldi-féle Passió XXI legvégén énekelte Szabó Kimmel Tamás, miközben felmászott a keresztre. Emlékezetes pillanat volt.
Papp László Sportaréna, november 11.
