Akkor, 2007 decemberében egy igazi koncerttermi ritkaságot (Schumann: Az éden és a péri) vezettek elő, míg most, ha lehet ilyet mondani, az elképzelhető legnagyobb komolyzenei slágerszámokat, Mozart három utolsó szimfóniáját játszották nekünk. Egyszerre bombabiztos és kockázatos program, hiszen ezeket a műveket akár a széksorokban helyet foglaló közönség is lejátszhatja önmagának fejben - és bizony le is játssza. A zenekarnak ilyesformán nem a csendet kell megtörnie, hanem a mindenki fülében ott muzsikáló emlékeket szükséges felüllicitálnia, s ez még akkor is rendkívüli feladat, ha amúgy jól tudjuk, hogy a vájt fülű koncertjárók kései nemzedéke ma már nem műveket, mint inkább interpretációkat keres.
Nos, Rattle és historikusai teljes sikerrel bevégezték vállalt feladatukat, s Mozart e hangzó közhelyeit olyan frissen és energikusan játszották, hogy ezúttal valóban érzékletessé vált a koncerttermek annyiszor hiába vágyott illúziója: az előttünk való megszületés káprázata. Ehhez forma szerint kétségkívül a koncertet indító Esz-dúr szimfónia kínálta a legjobb lehetőséget, elvégre a szimfóniahármasságból e mű számít a legkevésbé közkeletűnek. Így elsőre nem is a sugárzóan fesztelen Rattle mozdulatait és a látványosan korhű angol zenekar játékának nüanszait kezdtük értékelgetni és cincálni, hanem azt a mozarti csodát, ahogyan a második lassú tétel mintegy életre sóhajtja magát, vagy amint a finálé önmagában gyönyörködve futja be az útját.
Úgy lehet, ehhez az élményhez éppen arra a laza csuklójú és okvetlenül gombóc nélküli örömjátékra, arra a valóban nagyvonalú fésületlenségre volt szükség, amely e koncert markáns ismertetőjegyének bizonyult - függetlenül Rattle örök borzas frizurájától. Így válhatott elevenné, sőt drámai feszültségűvé a "nagy" g-moll szimfónia agyonkoptatott nyitómotívuma, s persze ez tette a második koncertrészt kitöltő Jupiter-szimfónia előadását egyetlen nagy felfedező expedícióvá a hallgató számára. Nem tökéletesen letisztázott, reprezentatív újrajátszássá, s nem is bonctani erényeket felmutató elemzéssé, hanem jelen idejű és ráadásul - ha némi tartózkodással írjuk is le e jelzőt - közösségi élménnyé. Mindezt persze a rutin magaslatára hágott profiknak köszönhettük, ami legfeljebb csak látszólagos paradoxon, hiszen a parttalan lelkesedés sok mindenre elegendő lehet ugyan, de a korhű fúvós hangszerek élményszerű megszólaltatására bizonyosan nem. Márpedig itt pompásan szólt a historikus együttes minden szekciója, s a muzsikálás anyagszerűsége önmagában is érzéki tapasztalattá vált az egész este folyamán. Hála az olyan kiváló zenészeknek, mint a koncertmesteri tisztet betöltő fiatal hegedűs, Matthew Truscott, aki idén korántsem mellesleg a Fesztiválzenekar barokk zenei formációjának a művészeti vezetését is ellátja. S persze köszönhetően Sir Simon Rattle-nek, akit tárgyszerűen méltatni sokkal nehezebb és feleslegesebb, mint szívből lelkesedni érte.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 28.
