Koncert

The Raveonettes

Zene

Ha van zenekar a Black Rebel Motorcycle Club mellett, amelyik miatt a Jesus and Mary Chain nagy valószínűséggel újjáalakult, akkor az a Raveonettes. Persze a dán duó zenéjében ott van még egy és más: az Everly Brothers, a Ronettes (lásd már a nevet is) vagy a Shirelles vokálparádéja, a Doors dekadenciája és a Velvet Underground borultsága - akik nélkül persze soha nem lett volna Jesus and Mary Chain sem. A fent említett összetevők mind ott pezsegtek a Raveonettes budapesti koncertjén is (persze főleg a Reid fivérek követelhették volna joggal, hogy adják vissza nekik az életművüket), és a rengeteg hangmintának köszönhetően sokszor jóval több minden hallatszott, mint amire a színpadon egy dobossal kiegészülő kettős képes lehetne. Döbbenet amúgy, hogy a két főtag mennyire különbözik egymástól: Sune Rose Wagner a baseballsapkájában és szakadt pólójában úgy nézett ki, mint egy horrorfilm első mellékszereplője, aki megtankolja a potenciális áldozatok autóját egy isten háta mögötti benzinkúton, és még be is szól valami kétértelműt. Sharin Foo viszont, aki a backstage-ben még sikeresen testesítette meg az átlagos skandináv nőt, a megfelelően adagolt sminknek és a nyakába akasztott basszusgitárnak köszönhetően hibátlan popistennővé változott. A színpadon azért inkább Wagner dominált, és kiderült, hogy a gitárok mellett az ének is alaposan meg van effektezve a koncerteken. Ezen a bulin természetesen az új albumról, az Observatorról, valamint a Lust Lust Lustról szólt a legtöbb szám, de bebizonyosodott, hogy a zenekar legjobb dala ma is a Love In A Trashcan, ami sikeresen dobta fel a hangulatot a koncert közepén, és táncoltatta meg a szokásosnál kicsit talán passzívabb közönséget. A végeredmény egy 75 perces klubbuli lett, sok-sok torzítással, jól összehangolt vokálokkal, végig kellemes színvonalon, kevés csúcsponttal és rengeteg csajjal a nézőtéren.

A38 hajó, február 13.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.