„Először is tisztázzuk, hogy mit nevez »klasszikusnak«. Higgye el, nagyon sokakat címkézünk klasszikusnak, akik ebbe nem egyeznének bele, és akik soha nem képzelték, hogy valaha így hívhatják őket. Egyetlen nagy mestert ismerek el, Bachot. De nem tudom, miért kellene őt klasszikusnak nevezni, mivel ma is él, lélegzik, ver a szíve. Ugyanezt már nem mondanám el Beethovenről, akit kora emberének tartok, és néhány kivételtől eltekintve jobb lett volna, ha művei is azok maradnak. Soha nem értettem, miért kell mindenkinek, aki zenét tanul, minden országnak, amely eredeti iskolát szeretne teremteni, német alapokon állni. Franciaországnak megszámlálhatatlanul sok évre lesz szüksége ahhoz, hogy ez alól a hatás alól kikerüljön, s ha megnézzük az olyan eredeti francia zeneszerzőket, mint Rameau, Couperin és Daquin és mások e korból, csak sajnálhatjuk, hogy a külföldi szellem ráakaszkodott arra, ami talán igazán nagy iskolává lehetett volna.”
Ilyesféle hazafias hévvel kelt ki magából Claude Debussy, aki nem csak zeneszerzőként, de interjúalanyként is szerette a különc zseni jegyeit mutatni. Beethovennel kapcsolatban nem volt igaza, Wagnert azonban helyesen látta „naplementének, amit hajnalnak hittünk”. Forradalmi zeneszerző volt, ha ehhez a címkéhez nem is igazodott szívesen. Két éve, hogy Harcsa Veronika, Razvaljajeva Anasztázia és Fenyvesi Márton bemutatták Debussy-dalokból komponált saját estjüket (mi több, lemezt is készítettek belőle Debussy NOW címmel), törekvéseik forradalmiságát az elektronika, a hárfa és a nem klasszikus énekhang egysége biztosította. „Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek” – mondták a muzsikusok a produkcióról, amely az online bemutató után élőben tér vissza az Opus Jazz Clubba (június 10., nyolc óra).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
