Interjú

"Már elműködne nélkülem is"

Gerendai Károly, a Sziget Kft. tulajdonos-ügyvezetője

  • Rényi Pál Dániel
  • 2012. augusztus 5.

Zene

Ez lesz a huszadik Sziget Fesztivál. Az alapító-tulajdonos-ügyvezetőt a múltról és a jövőről kérdeztük. Meg persze politikáról és pénzről.


Fotó: Németh Dániel

Magyar Narancs: A Sziget 90-es évek eleji felfutásának okait ifjúságszociológusok már agyonmagyarázták. Mi a te verziód?

Gerendai Károly: 1993-ban nagyjából egy időben indultunk a VOLT Fesztivállal, és vagy tizenöt éve volt már EFOTT is - ez volt az egyetlen ifjúsági összezörrenés, ami túlélte a rendszerváltást. Akkor épp mélyponton volt az EFOTT: ha elment tízezer ember, az már jónak számított. Ehhez képest az első Szigetre egy hét alatt kijöttek összesen 43 ezren, ami azt mutatta, hogy azokra az "underground" előadókra, akiknek akkoriban esélyük nem volt bekerülni a tévébe vagy a rádióba - mint a Tankcsapda, a Kispál, a VHK, az Anima vagy a Sziámi -, igenis komoly igény van. Másrészt a rendszerváltás előtt a fiataloknak többnyire arról szólt a nyár, hogy az állam valamilyen programot, építőtábort, úttörőtábort szervezett nekik. Ezek megszűnésével keletkezett egyfajta vákuum, amit ha nem is tudatosan, de sikerült betöltenünk. Az egész alapvetően a személyes kapcsolatokra épült. Emlékszem, Péter (Müller Péter Sziámi, a Sziget másik alapítója - a szerk.) bemondta a Sziámi-koncertek végén, hogy lesz ez a rendezvény, gyertek el, és hozzátok a barátaitokat. Kábé ez meg némi plakátozás volt a promóció.

MN: Müller már a rendszerváltás előtt jó viszonyban volt Demszky Gáborral. Miben segített az akkori városvezetés?

GK: Valószínűleg bele se fogtunk volna, ha a Fővárosi Önkormányzatnál nem bátorítanak. Az egyik vidéki koncertről hazafelé Péterrel arról beszélgettünk, mitől jó, de főleg, hogy mitől nem elég jó az EFOTT. Az önkormányzat pedig épp akkor szervezte a Budapesti Búcsú nevű rendezvénysorozatot, aminek a szovjet csapatok kivonulásának megünneplése volt a célja. Felkérték a Sziámit, hogy ezen a rendezvényen adjon egy koncertet a Tabánban. Eredetileg emiatt mentünk tárgyalni Tisza Zoltánhoz, aki akkor a főváros PR-irodavezetőjeként dolgozott. Megkérdeztük, hogy ha már szerveznek egy ilyen rendezvényt, miért nem csinálnak egy táborozós, ifjúsági fesztivált is valahol. Erre mondta ott Zoli, hogy jó ötlet, de miért nem csináljátok meg ti?

MN: 26 millióba került az első hét együttlét, ami akkor sem volt kis pénz.

GK: Akkor még nem csak akkor álltak szóba veled, ha jelentős előlegeket tudtál kifizetni. Előre leginkább a cégalapításhoz kellett pénz, úgy 500 ezer forint. A feleségem terhes volt, és ekkorra az apukámékkal is normalizálódni kezdett a viszonyunk, ami korábban pont a személyes jövőképem miatt elég problémásan alakult - ezért is költöztem el otthonról már 16 évesen. Felajánlották a megtakarított pénzüket, hogy vegyünk egy önkormányzati lakást, legyen hova megszülessen a gyerek. Ebből a pénzből mi inkább céget alapítottunk, közben meg szerencsére beköltözhettünk Péterék budai lakásába, mert ők akkor épp vidéken laktak. Azt gondoltuk, hogy ezt a pénzt a végén majd úgyis visszakapjuk. Csak a fesztivál után szembesültünk azzal, hogy három és fél millió forint mínuszban vagyunk. Az első két évben még abszolút nem törődtünk a pénzzel, az egész lelkesedésből jött. Végül utólag a rendezvény sikerét látva az önkormányzat - egyébként Baán László vezette - kulturális bizottsága két és fél millióval kisegített minket, egymilliót pedig a Budapest Bank Budapestért Alapítvány adott oda, aminek a kuratóriumát, mit ad isten, épp Demszky vezette.

MN: A másodikon már 143 ezren voltak. Ez volt az igazi áttörés?

GK: '94-ben tudatosan rájátszottunk egy életérzésre: ekkor volt a woodstocki fesztivál huszonötödik évfordulója, ezért Diáksziget - EuroWoodstock néven futottunk. Másodvirágzását élte a "szeressük egymást, gyerekek!" érzés, azzal pedig, hogy nemzetközi sztárok is megjelentek a Szigeten, amire korábban a magyar fesztiválokon nem volt példa, kiléptünk "az underground kultúra megmutatja magát" szerepből. Mint utólag megtudtuk, ilyen 25 éves woodstocki megemlékezésből összesen két jelentősebb volt a világon, az eredeti helyszínen és nálunk, emiatt tudtunk elhívni olyan, már kopott fényű, de autentikus zenekarokat, akik anno ott voltak Woodstockban. Az egész Szigetet ekkor kapta fel a nemzetközi sajtó, bekerültünk vele például a Music Tv-be és akkor az volt a csatorna. De a második fesztivál is 300 forintos napijegyárakkal futott, ami egy Sziámi-koncert beugrójának felelt meg, miközben már napi 100 programot meg nemzetközi sztárokat nézhettél meg. Így a 120 milliós költségvetés mellett majd' 19 milliós veszteséget hoztunk össze, amivel már hiába futottunk a fővároshoz újra segítségért. Professzionális alapokra kellett helyezni a szervezést, ez volt a hitelezőink egyik feltétele is. Érzékelték, hogy a Sziget szakmailag siker, de azt is látták, hogy egy lelkes, de amatőr baráti társaság szervezi önkéntes alapon. Ezeknek az embereknek a többsége érthető módon vissza is ment a saját szakmájába dolgozni. Mivel a kezdeti csapatban én voltam ez egyetlen, aki látott már közelről rendezvényt - bár közel sem ekkorát, ráadásul én voltam az ügyvezető -, nekem egyértelműnek tűnt, hogy maradok és feladok minden mást. Akkoriban már volt egy plakátragasztó vállalkozásom, vezetőként dolgoztam egy kis hanglemezkiadó cégnél, és emellett a Sziámit is menedzseltem, addig azt gondoltam, hogy azokból meg fogok élni.

MN: Mi volt a sajtó és a közvélemény első reakciója?

GK: A társadalom jelentős része is értetlenül állt az előtt, hogy valahol egyszerre több tízezer ember összegyűlik csak azért, hogy szabadon, jól érezze magát. Ahhoz voltak szokva, hogy ha tíz ember összejön valahol, akkor mindenkinek vigyázzba kell állnia, rendőri biztosítás mellett. Az egyik bulvárlap cikkének az volt a címe, hogy Drogsziget. Felháborítónak találták, hogy egy hatalmas busz áll a rendezvényen, aminek az oldalára rá van írva, hogy drogbusz. Azt hitték, hogy drogosztás megy, miközben felvilágosítás zajlott. Magyarország ekkor még egy rendes szocialista ország látszatát mutatta, aminek nem kell ilyen züllés, ahol mindenki hirtelen drogos lesz. A fejekben kicsit lassabban zajlott le a rendszerváltás.

MN: 1996-ban lett névadó szponzorotok a Pepsi, ami elég necces manőver lehetett, ismerve a főként az alternatív közegből összeverődött első közönségeteket.

GK: Volt fanyalgás, de közben szélesedett a közönség. Ez a deal három évig évi 300 ezer dollárt jelentett - nagyjából 50 millió forintot. Úgy húszat kaptunk meg pénzben, a többit meg ránk költötték. Gondolj bele: 96-ban a költségvetésünk kábé 200 millió volt! Akkor úgy éreztük, szinte bármit odaadnánk ezért a pénzért, csak lássunk végre valami jövőképet. A vendégek többsége pedig nem vagy nem csak azt látta, hogy "ezek eladták magukat a multinak", hanem azt is, hogy adósságokat törlesztünk, emelkedik a szolgáltatások színvonala, és eljön a Slash, a Prodigy meg Iggy Pop. De ekkor még mindig messze voltunk egy komoly cég hatékony működésétől. Nem volt tapasztalatom, és évről évre nőtt a fejetlenség. Nem voltak tisztázva a feladatkörök, csak annyi, hogy nekem tudnom kell mindenről, mert a végén minden fontos kérdésben nekem kell döntenem. 97-ben mentőt hívtak hozzám a kollégáim, mert hetvenvalahány órája nem tudtam lefeküdni. A rá következő évben hívtam ide Takács Gábort a Pepsitől, aki ott menedzserként dolgozott, és látott már nagy céget működni; vele kezdtük el átszervezni az operatív működést. 2002-ig nagyon látványos volt a fejlődés, évről évre folyamatosan nőtt a látogatószám, és már ekkor megközelítettük a maximumot. Onnantól kezdtünk a minőségi növekedésre fókuszálni. Ekkor már az 50 százalékot közelítette a hetijegyesek között a külföldiek aránya, akik nélkül az akkori léptéket sem lehetett volna már finanszírozni. Közben összeomlott a lemezipar, és elszálltak a fellépők árai. Ráadásul egyre nagyobb divat lett világszerte fesztiválokat indítani. Meg kellett próbálni jobbnak lenni a nemzetközi konkurenciánál.

MN: Mekkora ma a külföldiek aránya?

GK: Ma már a hetibérletek több mint 85 százalékát külföldiek veszik, de már a napijegyek tekintetében is 25-30 százalékos az arányuk. Tudomásom szerint a nagy fesztiválok közül egyedül a Szigeten van több külföldi vendég, mint helyi, ez tehát ma a legnemzetközibb fesztivál Európában. Erre büszkék vagyunk, de megvan a böjtje is, mert a hazai cégek nem akarnak a külföldieknek reklámozni.

MN: Fejedre olvasták, hogy a 90-es évek második felében azért vettél be a cégbe volt SZDSZ-eseket, hogy ezzel is jó pontokat szerezz Demszkyéknél.

GK: Ez butaság, egyrészt jóban voltunk e nélkül is, másrészt általában azok jöttek hozzánk a politikából dolgozni, akik épp nem voltak hatalmon, és nem volt állásuk. A sajtósaink, Marinka Csaba és Vető Viki tényleg az SZDSZ-ből jöttek, ahogy az azóta távozott Schindler Endre és Braun Róbert is. De Kardos József, aki szintén sokáig dolgozott nálunk, például fideszes alapító volt, egy másik volt kollégánk, Wootsch Péter pedig a Fidesz-kormányban volt államtitkár. Én soha nem ezeken az embereken keresztül lobbiztam: nem a kapcsolataik miatt hívtam ide őket, hanem mert a maguk területén tehetséget láttam bennük. A politika jó iskola. A konfliktuskezeléstől a kommunikációig sok mindent meg lehet tanulni.

MN: Kezdettől fogva érzékelni lehetett, hogy tudatosan építed a politikai kapcsolataidat. Tarlós Istvánnal például már 1997 óta folytatsz közelharcot, amikor ő még III. kerületi polgármester volt. Aztán 2004-ben, a második esküvődön már ő adott össze benneteket.

GK: Én magánbeszélgetésekben sose rejtegetem a politikai meggyőződésemet, különösen nem a politikusok előtt, akiknek mindig elmondtam a kritikai véleményemet. De ezt nyilvánosan nem hangoztatom, mert sem a cégünket, sem a meglehetősen sokféle meggyőződésű kollégáimat nem akarom beszínezni. Nem lenne tisztességes a fellépőkkel és a látogatókkal szemben sem. A saját meggyőződésemet soha nem kevertem bele a fesztivállal kapcsolatos tárgyalásokba. Nem titok, hogy nem egy politikus van, akivel akkor is szoktam találkozni, amikor nem kényszerülünk egyeztetni, de ők is a szélrózsa minden irányából jöttek, és sokukkal a politikai nézetkülönbségeink mellett lettünk jóban. Tarlós felkérésének pedig szándékos üzenete volt: azt próbáltam ezzel kifejezni a környezetünk felé, hogy végre normalizálódott a viszony. Persze ez nem egy PR-esküvő volt, hanem egy zártkörű esemény. De elég bénán jött ki a dolog. Meghívtuk Demszkyt is, akinek addig tűrhető viszonya volt Tarlóssal. Aztán nem sokkal az esküvőnk előtt, de már azután, hogy felkértük erre a szerepre - bejelentették, hogy Tarlós lesz a kihívója a főpolgármester-választáson.

MN: Megsértődött?

GK: A közös ismerőseink szerint neki ez úgy jött le, hogy az addigi jó kapcsolatunk ellenére én most hátba támadtam, és a politikai ellenfelével bratyizok.

MN: Tarlós egyszer begyalogolt a Szigetre azzal, hogy most azonnal zárd be az egészet, különben kihívja az elektromos műveket, és lekapcsoltatja az áramot. Mire te azzal kontráztál, hogy rendben, de ő vezényli ki a hatóságokat, ha a kidobott 50 ezer ember lezúzza Óbudát. Erre megnyugodott. Ez az eset jól mutatja, hogy annyira már nem vagy kiszolgáltatva a politikának, sokkal inkább egymásra vagytok utalva.

GK: Minél nagyobb nyilvánossághoz férsz hozzá, annál nagyobb a függetlenséged is ebben a világban, mind egzisztenciális, mind politikai értelemben. De ha a kultúra, az ifjúság, rendezvényszervezés területén dolgozol - az utóbbi ráadásul engedélyekhez és támogatásokhoz kötött tevékenység -, akkor nem tudsz teljesen függetlenedni a politikától. A Sziget sikere lehetővé tette számunkra, hogy egy bizonyos szinten túl ne kelljen lemenni kutyába. Engem megcsinált mint közszereplőt, anélkül, hogy ezért sokat kellett volna tennem. Egyszerűen azzal, hogy Péter a művészeti dolgai felé fordult és idővel kiszállt, nálam voltak a közönség számára fontos információk. A sok szereplésnek megvan az előnye és az ára is. Egy szint felett a politikai és a gazdasági döntéshozók ragaszkodnak ahhoz, hogy személyesen velem tárgyaljanak. Ez sajnos még egy ilyen ország, ahol az emberek nagyon feudálisan közelítik meg az ilyen helyzeteket, és ha úgy érzik, nincsenek eléggé "megtisztelve", azt megbosszulják. Ma már inkább vagyok az arca az egésznek, mint amennyire napi szinten tisztában vagyok a cégben zajló folyamatokkal.

MN: Önkormányzati szinten elemi érdek, hogy normalizált kapcsolat alakuljon ki. De mi a helyzet az állami támogatásokkal?

GK: Most hatodik éve futunk neki úgy a fesztivál megszervezésének, hogy nem kérünk egy fillér állami támogatást sem. Ez nem jelenti azt, hogy semmilyen együttműködésbe nem megyünk bele. Idén is lesz európai uniós felvilágosító pont, vagy a Roma Színpad egyes programjainak költségeit például az Emberi Erőforrás Minisztérium fizeti. Ezzel tudunk hozni olyan roma programot is, amit egyébként üzleti alapon nem tudnánk. Vannak rendezvényeink, ahol szoktunk kérni támogatást, de a Szigettel már nem pályázunk közpénzekre. Ha megkeresnek minket, hogy például közintézmények szeretnének közpénzből megvalósítani saját programokat vagy reklámozni közcélú üzeneteket, akkor azt egyedileg elbíráljuk, és ha egyetértünk az üzenetekkel, akkor megjelenhetnek a Szigeten. Szerintem például a munkaügyi tanácsadás vagy a továbbtanulási lehetőségek ismertetése oké. De a Gyereksziget nevű rendezvényünk például rászorul a közpénzekre, mert ingyenes, így nincs jegybevétel. Innentől miből tudod megcsinálni? Szponzori vagy támogatási bevételekből. Dönthetsz úgy, hogy nem kéred a támogatásokat, de ha kevesebbet költesz rá, jelentősen szarabb lesz a rendezvény. Ezzel együtt elképesztő, milyen megalázó helyzetekre kényszerülnek a támogatásokért sorban állók: a tervezés időszakában nem tudod, hogy számíthatsz-e állami támogatásra, ezért vagy kockáztatsz és elköltöd előre a remélt támogatást is, vagy nem rizikózol, nem tervezed be a közpénzt, de ha mégis megkapod, akkor hazaviheted nyereségként, mert elszámolni csak el tudsz ennyi költséggel, még akkor is, ha ezt a konkrét pénzt nem költötted el. Mi megengedhetjük magunknak, hogy rizikózzunk, de a szakma nagy részét hazudozásra kényszeríti a rendszer.

MN: Hogy érted, hogy "a Szigettel már nem"? A nagy fesztiválokat egy cégbe raktátok. Mi a különbség?

GK: A Szigetet már elfogadható szinten létre tudjuk hozni közpénzek nélkül is. Ráadásul a mai napig a szívügyünk, ezért egy csomó olyan extra szolgáltatást és programot is belelapátolunk, amit a rövid távú üzleti racionalitás nem követelne meg - de ettől is különlegesebb az egésznek a miliője. Meg lehetne csinálni sokkal olcsóbban is, de azzal a jövőjét ölnénk meg a fesztiválnak; a külföldiek pont azt a többletet szeretik benne, amitől más, mint a többi európai fesztivál. 1998-ban részben azért is vágtam bele a Liszt Ferenc téri Buena Vista étterem megvalósításába, mert úgymond több lábra akartam állni. Tehermentesíteni akartam a Szigetet az alól, hogy nekem mindenáron az ott megtermelt profitból kelljen megélnem. Mindmáig rossz érzés azon törni a fejem, hogy erre vagy arra azért nem jut pénz, mert akkor nem lesz profitja a cégnek. Persze nem akarok önzetlen szentet játszani, szeretek jól élni - de jobb lenne nem a Szigetből, ezért fogtam bele más üzletekbe is.

MN: A VOLT Fesztivál 2002-es felvásárlása, illetve a Balaton Sound (BS) 2007-es beindítása igazi sikertörténet. Mennyiben járulnak hozzá ezek a fesztiválok a cég finanszírozásához?

GK: A VOLT és a BS az ország lehetőségei és méretei szintjén nagyjából a maximumra van járatva. Ezeknek még pont akkora a költségvetésük, amit a hazai lakosságra alapozva is üzletileg nyereségessé lehet tenni úgy, hogy a vendégek minőségi szolgáltatásokat és programokat élvezhetnek. A Sziget ezen messze túl van, ha a hazai piacról kéne eltartanunk, már rég csődbe mentünk volna. Hogy értsd: a Szigetnek tavaly 3,3 milliárd forint volt a költségvetése, ehhez képest a VOLT-nak kicsit több mint 600 millió, a BS-é pedig idén már elérte a 900 milliót. Kétségtelen, hogy a BS nagyon jelentős lába lett a cégnek, ahol a költségekhez képest komoly a nyereségarány. Még nem látok végleges adatokat, de idén a költségvetés közel 30 százalékát teszi majd ki a profit. Ez kábé 300 millió forint, ekkora nyereségünk a Szigeten sosem volt.

MN: Az évek során vicc lett abból, hogy a Gerendai szerint már megint nullszaldós a Sziget.

GK: Egy gyerekkori barátom, Uj Péter - ha jól emlékszem, 97-ben, miután elmondtam, hogy nullszaldós lett az az évi Sziget - nyakamba akasztotta a jelzőt, hogy Gerendai "Nullszaldós" Károly. Azóta kapom meg évről évre, hogy én miért mondom azt állandóan, hogy nem kerestünk. Miközben én minden áldott évben elmondtam, hogy mennyi pénzt kerestünk. A Sziget esetében is volt tizenkét olyan év, amikor elmondtam, hogy nyereségesek voltunk. Az eddigi 19 Szigetből összesen négy olyan volt, ahol azt mondtuk, hogy veszteséggel zártunk: az első kettő, a 2000-es években valamikor volt még egy esős évünk, és tavaly alakult úgy, hogy bár a BS meg a VOLT szépen termelt, a cég a Sziget miatt veszteségbe fordult. Volt még három olyan év, amikor azt mondtuk, hogy nullszaldós lett a Sziget - de akkor is mindig hozzátettük, hogy más rendezvényeken kerestünk, tehát a cég szinte minden évben nyereséges volt.

MN: 2007-ben eladtatok egy jelentős részvénycsomagot az Econetnek, amit három tulajdonostársaddal most készültök visszavásárolni. Finanszírozási problémáitok voltak? Miért veszitek most mégis vissza?

GK: Akkor még az ajánlat is kifejezetten előnyösnek tűnt, és az Econet egyéb érdekeltségei is fontos stratégiai partnereink voltak, akikkel egy portfólióban erősebbnek éreztük a piaci helyzetünket. Azóta a válság a médiapiacot különösen megtépázta, a Rádió Café megszűnt, a Pesti Est és az Exit bevételei a töredékükre csökkentek, egyedül mi nem veszítettünk jelentős pozíciókat a cég érdekeltségei közül, ezért a hiteleik mögé minket, illetve a mi cégünkben lévő tulajdoni hányadukat tették be fedezetként. Mostanra egyértelművé vált, hogy nem tudják visszafizetni a hiteleket, így piacra kerül a cégünk egy része. Egyrészt nekünk az sem mindegy, hogy kihez kerül az elzálogosított tulajdonrész, másrészt a konkrét vételárat kedvezőnek ítéljük, ezért - amennyiben sikerül hitelt szereznünk - igyekszünk visszavásárolni a cég maradékát.

MN: Évek óta szó van róla, hogy terjeszkedtek Horvátország felé. Nem nagyon hallani arról, hogy haladna az ügy, ráadásul az első határon túli próbálkozás, az erdélyi Félsziget fesztivál is bedőlni látszik.

GK: A Félszigetnél mi most úgymond kimenekültünk: az üzleti kockázatait tovább nem szeretnénk vállalni, ezért átengedjük a helyi szervező partnercégnek. Sok éven keresztül próbálkoztunk vele, és nem tudtunk egyről a kettőre jutni. Két éven át terveztük a horvát terjeszkedést, ami alatt tulajdonképpen a megfelelő partnert és helyszínt kerestük. Aztán mire tavaly végre sikerült mindkettőt megtalálni, pont egy olyan évünk volt, ami veszteséget hozott. Tartalékok nélkül pedig nem tudtunk belevágni, jóllehet nagyjából minden meglenne az induláshoz. Minden új, pláne külföldi rendezvény beindítása kockázat, súlyos befektetést igényel, miközben kell két-három év, mire valami pénzt látsz belőle. Egyedül a BS volt kivétel, ami már az első évében sem hozott veszteséget. Szeretném, ha jövőre belevágnánk, de most a Sziget Kft. visszavásárlása a prioritás.

MN: Tulajdonos és ügyvezető is vagy, de sok más vállalkozásba is belefogtál. Mi az, amit megpróbáltál eltolni magadtól, és mi az, amit még mindig magadnál tartasz, amiben mindenképp te döntesz?

GK: Az adminisztrációt és a napi ügyintézési teendőket eltoltam. A stratégiát és a kommunikációt érintő döntésekben, a főbb programok kitalálásában és a lobbizásban persze még benne vagyok. Tavaly óta van egy board, amiben a négy tulajdonoson túl az operatív ügyeket koordináló cégvezető és a pénzügyi vezető ül. Hétfőnként négy-öt óra alatt átbeszéljük a különböző területeken felmerülő kérdéseket, így minden fontos információ eljut hozzám is. A napjaim ügyvezetőként arról szólnak, hogy elmondom, szerintem mit kéne máshogy csinálni, vagy épp hagyom magam meggyőzni. Van, amit még el tudnék hagyni, csak miután úgy alakult, hogy én lettem az arca valamiképpen ennek az egésznek, ezt nem minden esetben tudom megtenni. Van egy új éttermem, az első hazai Michelin-csillagot elnyerő Costes, tulajdonosként beszálltam a WAMP-ba és az általam is alapított Szeretem Magyarországottal, illetve a Médiaunió-szervezetekkel is foglalkozom. Az időmnek már "csak" az 50 százalékát viszi el a Sziget Kft. körüli munka, szezonban persze azért még többet. De volt ez 120 is. Amit még csinálok benne, azt azért csinálom, mert szeretem. Már elműködne nélkülem is.


Neked ajánljuk