„A Nibelung gyűrűje című tetralógiának végső negyedét, melynek elszenvedésével még tartoztunk a civilizációnak, íme előadták nálunk is. Ha az operaház jelen vezetése alatt biztosak lehetnénk az ellen, hogy az ártatlanság és csendes béke valamely percében ránk nem szakad egész váratlanul egy darab Parsifal, vagy egy kőzuhatag Trisztán, a ma esti kínszenvedések után végre elmondhatnók az utolsó elhullott tehene fölött sopánkodó cigány vigaszát: Hála Istennek! Megszűnt a marhadög.
Hála Wotannak! Bealkonyodott neki. Födje emlékét ama sötétség, melyből előlépnie sohasem kellett volna, és melyből bizonyára ki sem bátorodik vala, ha Wagnernek dallamteremtő képességét, amely különben sem volt valami nagyon erős – végképp nem sújtja tehetetlenséggel a Walhalla versenyintézetének, az Olympusnak egyik leghírnevesebb matadorja, Apollo musagetes. (…) Őt, szegényt, eltették oda, hol minden végtelen és így talán a dallam is; de megmaradtak rettentő fájdalmak között létrejött művei, melyekből mi, a késő utókor szkeptikus gyermekei, megtudhatjuk, milyen szerencsétlen lehetett az az ember, kinek önmaga iránt való mérhetetlen lelkesedéséhez a kegyetlen sors nem adta meg az azt igazoló képességet.” Így írt 1892-ben Az istenek alkonya budapesti bemutatójáról a kor első számú hírlapi kritikusa, Keszler József, aki – köztünk maradjon – nem volt épp a legelfogulatlanabb és legbölcsebb elmék közül való. Mi mindenesetre most sokkalta pozitívabb várakozással, sőt határozott predilekcióval tekintünk az új operaházi Götterdämmerung elé, amely vasárnap M. Tóth Géza rendezésében, Kocsár Balázs vezényletével és Kovácsházi István Siegfriedjével vár majd ránk, a 2015-ben megkezdett Ring záródarabjaként (május 15., öt óra).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
