És ő felelt: "Nincs nagyobb fájdalom,
mint emlékezni a boldog időkre
a bajban - mestered is tudja ezt.
De ha valóban ennyire kívánod
megismerni szerelmünk gyökerét,
legyen; egyszerre sírok és beszélek.
Egy ízben olvasgattunk, kedvtelésből,
Lancelotról, kit szerelem gyötört;
egyedül voltunk, és gyanútlanok.
Olvasás közben össze-összenéztünk,
néha az arcszínünk megváltozott;
ám jött egy pont, mely végképpen legyőzött:
mikor a régen vágyott szép mosolyt
a szerelmes hős csókkal illeti -
akkor ő, itt, ki tőlem el nem válik,
a számra reszketőn csókot adott.
A könyv lett Galeottónk, meg a szerző;
aznap mi már nem olvastunk tovább."
Kiváló szerzőnk és múlt heti címlaparcunk, Nádasdy Ádám magyarításában ekképpen hangzik Dante Poklának az a részlete, amely nem csupán arról ad örök bizonyságot, hogy az olvasás nagy kerítő, de még ráadásul egy nagy szerelmespárt is ajándékozott a zene- és operairodalom számára. Rimini városának tragikus szerelmespárja, Francesca és Paolo Csajkovszkij fantáziája és Rahmanyinov operája után az olasz opera egyik utolsó nagy kismesterének, Riccardo Zandonainak a művében vált főszereplővé majdnem kerek száz éve, 1914-ben. A Francesca da Rimini a Metropolitan élő HD-közvetítése révén válhat most megismerhetővé: a holland szoprán, Eva-Maria Westbroek címszereplésével (képünkön mint operai Anna Nicole Smith látható), Marco Armiliato vezénylete alatt, s az idős olasz rendező (és egyszeres Jancsó-filmszínész), Piero Faggioni közel harmincéves színrevitelében (Fesztivál Színház, ill. Uránia, március 16., hat óra).
"Isten ments! Úgy érzem magam, mintha operaelőadáson ülnék!" - ez a kifakadás már nem a mozis operaközvetítés témájához kapcsolódik, hanem - bármily hihetetlen! - a szombat este másik főművéhez, Johann Sebastian Bach Máté-passiójához. Az egykorú feljegyzések szerint ugyanis ezekkel az elégületlenséget sugárzó szavakkal kommentálta az egyik idős lipcsei polgárasszony az ősbemutatót, ahol Isten bárányának szenvedéstörténete az ő számára túlságig dramatizált formában hangzott fel. Az utókor értelemszerűen vonakodik azonosulni e véleménnyel, s így az a koncert is másról tanúskodik majd, amelyet a hét historikus szakirányú fővendégei, a Stuttgarti Kamarakórus, a Stuttgarti Barokk Zenekar és a vezénylő Frieder Bernius adnak majd (Nemzeti Hangversenyterem, március 16., fél nyolc).
Egyebekben pedig a héten itt a Tavasz! Mármint az a különleges kórusszimfónia, amelynek Benjamin Britten a Tavasz-szimfónia címet adta. A főleg 16-17. századi angol verseket, de Auden és Blake szövegeit is megéneklő 1949-es mű az MR Szimfonikusok és az MR Énekkar keddi koncertjén (Nemzeti Hangversenyterem, március 19., fél nyolc) hangzik majd fel, Medveczky Ádám vezényletével. A fináléban a késő reneszánsz Londonig elérő Britten-szimfónia ezen az estén egy másik angol ínyencfogással, Ralph Vaughan Williams éppen százesztendős II. szimfóniájával fog párba kerülni, mely mű éppenséggel a Londoni melléknevet viseli.
