Az emberiség legnagyobb rejtélye továbbra is az, hogy van-e élet a halál után, de lassacskán felzárkózhat mellé a Mumford & Sons orbitális népszerűsége is. A folkos ihletésű dalokat játszó zenekart sokan a Coldplayjel rokonítják; nem is igazán zenei, inkább attitűd- és ambícióbeli hasonlóságok alapján, és a szemükre vetik, hogy kábé annyi közük van a rock and rollhoz, mint Sas Józsefnek a rekeszizmokhoz. És igen: ha van olyan kúlsági fokmérő, amelynek pozitív végén a Beastie Boys, Han Solo, a Clash és a Leone-filmek Clint Eastwoodja áll, akkor a másik végén nagy valószínűséggel a Mumford & Sons található. Ami többek között a hangszerelésnek is betudható - ezen sorok írója a koncert végére egész biztosan el tudott volna rituálisan pusztítani egy bendzsót, de még ennél is rosszabb, hogy némely erőteljes lábdobbal kísért dal ritmusára simán rá lehetett énekelni a Cotton Eye Joe refrénjét.
Ilyen együtteshez természetesen konszolidált közönség dukál, én legalábbis régen láttam már ennyire jól fésült és decensen bulizó embertömeget (mely javarészt külföldiekből állt). A zenészek pedig, ahogy szokták, cserélgették egymást között az instrumentumokat, de azért végig megvolt mindenkinek a fő hangszere: Marcus Mumfordnak az akusztikus gitár, Ben Lovettnek a billentyűk, Ted Dwane-nek a basszus, Winston Marshallt pedig valószínűleg csak láncfűrésszel sikerült volna elválasztani a bendzsótól. A rajongók nagyjából elégedettek lehettek, bár a hangulatos nyitányt övező ováció csak a zenekar talán legtisztességesebb slágeréig, a Little Lion Manig tartott ki, aztán egy szörnyen hosszú, leállásokkal tarkított üresjárat következett, és igazán csak a ráadásra sikerült ismét kivívni a közönség határtalan szimpátiáját. A koncert megtekintése után a rejtély továbbra is fennáll, úgyhogy innentől brit tudósokra vár annak kiderítése, hogy a Mumford & Sons a két lemezével hogyan emelkedhetett stadion-zenekari magasságokba.
Petőfi Csarnok, március 8.
