Egyesek számára a tudatosság bizonyítéka, mások csak a karrier izzadságos megcsináltságának újabb jelét látják abban, ahogy Stefani Joanne Angelina Germanotta a karrierje kezdetén (amikor még nem is a művésznevét viselte) minuciózus alapossággal kifaragta saját plasztikszobrát. Szerencséjére mindig akadtak, akik továbblendítették a karrierjét, mint az őt lemezszerződéshez és egyben jövedelmező dalszerzői munkákhoz segítő r&b-sztár Akon (ő azóta eltűnt a süllyesztőben…), vagy a performanszművész Lady Starlight, aki kulcsszerepet játszott a színpadon és a képernyőn is megjelenő vizuális imázsának kialakításában. Ennek fontosságát nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, elvégre Lady Gagát el sem lehetne képzelni extravagáns, manierista videoklipjei nélkül, elég csak a 2008-as, Fame című bemutatkozó albumát kiegészítő, megfejelő The Fame Monster dalcsokrára (Bad Romance, Alejandro, Telephone) készített veretes darabokra gondolni, amelyekben megannyi, gyakran a jeles elődöktől (Madonnától Marilyn Mansonig) kölcsönzött vizuális hatáselem látható: fétis- és BDSM-kellékek, kiforgatott vallási szimbólumok, fülledt exploitation filmekből importált, erősen stilizált jelenetek. Ezek mind-mind az annyira óhajtott siker árát és a szerepeibe belefulladó én szenvedéseit voltak hivatottak megjeleníteni.
Annyit azért még fanyalgó kritikusai is elismertek, hogy berobbanása után akadt egy erős másfél év, amikor minden Lady Gagáról szólt, még ha mai füllel visszahallgatva nem is találunk semmi revelatívat a dalaiban. Még feltűnőbb a hiány, ha végigkövetjük Gaga jó egy évtizedes zenei odüsszeiáját, az egymást követő, sokat ígérő, majd inkább csak pukkanó, mint robbanó albumok sorát. Igaz, hogy ikon volta cseppet sem kopott meg, tarolt az eladási listákon, sorra halmozta a díjakat, és még egy teljes páfránynemzetséget és egy parazita darázsfajt is elneveztek róla. De szigorúan zenei értelemben poptörténeti szerepe inkább periférikus maradt, és kevés okkal emlegethetnénk őt meghatározó szerzőként, előadóként. Pedig próbálkozott mindenfélével. 2013-as, Artpop című zenés erotikus kabaréját (amelynek újrakiadásairól az egykor szintén erőszak áldozatául esett Gaga eltüntette a kislányokat abuzáló R. Kellyvel közös dalát, a Do What U Wantot) szimplán lesajnálták a szőrösszívű ítészek. A Tony Bennett-tel készített, jazzsztenderdeket feldolgozó 2014-es duettlemeze (Cheek to Cheek) kétségtelenül növelte előadói reputációját, legutóbbi „rendes” sorlemezén (Joanne, 2016) pedig már az amerikai daloskönyvből szemezgetett, de saját főzésű countryballadái sem vetettek nagyobb hullámokat. Közben kibontakozott Gaga tévés, illetve filmes színészi karrierje is, ami – legalábbis jelen állás szerint – két éve a Csillag születikkel, no meg annak (a színész Bradley Cooperrel együtt írt és előadott) soundtrack-albumával tetőzött. Némileg paradox módon ez a kellemesen eklektikus dalcsokor volt az előző évtized talán legérdekesebb megjelenése tőle.
Hatodik nagylemeze a járvány miatt jelentős késéssel jelent meg, annyi azonban már az első kiszivárgott hangfelvételek után nyilvánvalónak tűnt, hogy egy időre leáldozott a gitárpengetéssel kísért balladáknak. Lady Gaga a countrycsalogány szerepét lecserélte a megújult, áramvonalasított dance-pop díváéra, és immáron ő a vokális house önjelölt császárnője. Habár az album köré rittyentett narratív keret (a Föld mindörökké eltörölve, helyette itt a Chromatica bolygó) pontosan annyira komoly, mint előzetesen gondolnánk, mégis jól szolgálja a számok megcélzott retrofuturista tónusát. A Chromatica ugyanis semmi mást nem kínál, mint szemérmetlen diszkót, természetesen annak többé-kevésbé modernizált formájában. Ebből a szempontból mindegy is, hogy az ihlető forrás mondjuk a kilencvenes évek vokális house hangzása, mint az album felütéseként szolgáló Alice-ban vagy esetleg Vince Clarke munkássága, mint a disztópikus sci-fi klipjével elhíresült Stupid Love-ban. Nem biztos, hogy sokan élnek közöttünk, akik tényleg nosztalgiával gondolnak vissza a késő kilencvenes évek filter house-hangzására, de nekik biztosan kedvükre tesz az Ariane Grandéval duettben előadott Rain on Me, a többiek pedig alaposan átgondolhatják az elektronikus tánczene történetével kapcsolatos előítéleteiket. El kell ismernünk, hogy Lady Gagának jól áll ez a fajta múltidézés, közben nem is tűnik el a jeles elődök árnyékában, és a hangja sem vész bele az ügyes kezű alkotótársa, BloodPop segítségével kifundált pumpálásba és lüktetésbe. Meglehet, a Chromatica a maga klubber nihilizmusával kevesebbet markol, mint elődei, de pontosan ez lesz az előnye is. A különösebb sallangok nélküli, a jó ízlés határain belüli tiritarka szintipop-diszkó-house elegy úgy tud szórakoztató lenni, hogy nem nyomja agyon a projekt túlgondolt összművészeti terhe.
Interscope, 2020
