Borbély László zongoraművész azt álmodta, hogy négy ütőhangszer-játékos volt, és egymással játszott. Felébredve azt találta, hogy egymaga adja elő a Kotyogó kő egy korsóban című Sáry László-darabot, amelyet ütőegyüttessel szoktunk meg (de zongoraletétje is van). Briliánsan oldotta meg a nehéz ritmusjátékot, színeket is ki tudott csiholni az ideálisnál fakóbb hangszerből, de a helyiség akusztikáján nem javíthatott. A Székesfővárosi Cipész Ipartestület korábbi székháza (1905; ijesztő nevén Erzsébetvárosi Összevont Művelődési Központ, vulgo: ERöMŰVHÁZ) a budapesti eklektika egyik legvonzóbb darabja, de a díszterem a hangversenyezéshez igen visszhangos, mondhatni: kong. Ha ezen változtatni tud az akusztikai szakértelem, akkor vonzó helyszín lesz – a szüneteken átduruzsoló 74-es troli csak fokozza a hely otthonosságát.
Borbély a Qaartsiluni Ensemble-ból (bizonyára kényszerűségből) átalakuló Metrum Ensemble negyedét tette ki, Rozmán Lajos művészeti vezető (klarinét), Rákóczy Anna és Petrovics Anna (fuvola) mellett. A szűkülő létszám és a megváltoztatott műsor – s egy kicsit az est hangulata is – zaklatott körülményekre utalt. A koncepció nem változott: állítsuk a kortárs, már-már klasszikus zenét (Sáryt) a történelmi óriások (Bach) mellé, s bizonyítsuk be a folytonosságot.
A Bach szonátáiból és szvitjeiből kiragadott tételek széles tempói – talán a két emelet magasságú terem miatt is – olykor vontatottnak hatottak, a záró G-dúr triószonáta (BWV 1039 – Petrovics, Rozmán, Borbély) csodás fúvós színei viszont teljesen kitöltötték a megfontolt tempót – igaz, ekkorra a gyarló emberfül is jobban megszokta az akusztikai körülményeket.
ERöMŰVHÁZ, május 22.
