Koncert

Mi vagyunk a rock

Zene

Meglepően jóra sikeredett az idén a Sziget line-up az előző évek kínálatához képest. Rockzenei fronton jó pár izgalmas koncert vár ránk – kiválasztottuk azt a tízet, amelyeket szerintünk vétek lenne kihagyni.

Kezdjük a sort a Shame nevű angol zenekarral (augusztus 10., péntek, 16.45, A38 Színpad), akiknek Songs of Praise című debütáló lemezét az év elején mi is halálra dicsértük. (Dicsértessék, 2018. február 1.) A The Fall együttesért, illetve annak nemrég elhunyt frontemberéért, Mark E. Smith-ért fanatikusan rajongó londoni srácok leginkább a hetvenes évek végi posztpunkból merítenek; dalaikat a néha kicsit dumálós, néha kicsit ordibálós énekstílus, valamint az izgalmasan torzított gitársound jellemzi.

Kereken egy órával később kezd a Dan Panaitescu Nagyszínpadon a brightoni illetőségű The Kooks, ami azt jelenti, hogy aki mindkét koncertet el akarja csípni, annak pont lesz ideje átérni. Luke Pritchard és társai már kétszer is jártak a Szigeten: először 2008-ban, amikor még headlinerek voltak, majd hat évvel később. Akkor már sokkal kiforrottabb és profibb zenekarnak tűntek, a koncertjük után pedig a tagok a nagy keverőtorony tetején buliztak az Outkast haknijára. Legutóbbi lemezük meglepően táncosra sikeredett a korábbi indie-s munkáikhoz képest, éppen ezért kíváncsian várjuk az ötödik lemezüket is, az három héttel a szigetes koncert után fog megjelenni.

Szombaton az A38 Színpadon lép fel 18.30-tól Everything Every­thing. Ők sem először járnak nálunk: ez lesz a harmadik magyarországi koncertjük (és a második szigetes). A manchesteri csapat amolyan „okos” gitárpopot játszik, némi elektronikával és a TV On The Radiót idéző falzett énekhangokkal, de hatásaik között kimutatható az Elbow, a Radiohead és Timbaland is. Jó hír, hogy most különösen jó formában érkeznek hozzánk: tavalyi, A Fever Dream című negyedik albumuk lett az eddigi legjobban sikerült munkájuk.

Vasárnap igazi rockos nap lesz: négy előadót is ajánlunk az aznapi kínálatból. Elsőként egy rendhagyó punk-rock duót, a Slavest az A38 Színpadon, 18.30-kor. Ez lesz az első szigetes koncertjük, bár korábban többször is jártak nálunk – legutóbb a tavalyi Bánkitó Fesztiválon. A kétfős line-up ne ijesszen el senkit: az állva doboló Isaac Holman vérbeli frontember, aki elképesztő intenzitással püföli és ordítozza végig a bulikat. Új dalokra biztosan számíthatunk, ugyanis a harmadik Slaves-album mindössze öt nappal a koncert után fog megjelenni.

Egy igazi legenda lép 19.30-kor a Nagyszínpadra, nem más, mint Liam Gallagher. Az egykori Oasis-frontember 18 év után tér vissza a Szigetre, ezúttal már szólóban. A sokszor kiszámíthatatlan viselkedéséről, határtalan önbizalmáról és érthetetlen hablatyolásáról ismert rocksztár tavaly jelentette meg első saját albumát As You Were címmel, és meglepően jó kritikákat sikerült begyűjtenie, de szinte biztosra vehetjük, hogy ennek a koncertnek a gerincét az Oasis klasszikusai adják majd.

Ezen a napon adja első magyarországi koncertjét (az A38 Színpadon, 20.15-től) a Wolf Alice. Gitárzenei szempontból ők az idei Sziget egyik legnagyobb fogásának számítanak – egy olyan zenekar, amelyet nem csak a közönség, hanem a kritikusok is imádnak. A shoegaze-es, indie-s dalokat játszó együttes élén napjaink egyik legizgalmasabb énekesnőjét, Ellie Rowsellt találjuk. A zenekar eddig két lemezt jelentetett meg (My Love Is Cool, 2015; Visions of a Life, 2017), és az az érdekességük, hogy mindkettő a brit lista második helyéig jutott.

Közvetlenül a Wolf Alice után, 22.00-kor lép fel ugyanezen a helyszínen Ausztrália egyik legszorgalmasabb és legfurcsább nevű társulata, a pszichedelikus rockzenét játszó King Gizzard & The Lizard Wizard. Hogy mennyire keményen dolgoznak, arra nagyszerű példa, hogy egyedül 2017-ben nem kevesebb, mint öt albumot adtak ki. Szeretnek stúdiózni, de leginkább élőben vannak elemükben, és aki valamilyen oknál fogva lemaradna a szigetes koncertjükről, az másnap megnézheti őket az Akváriumban.

Végezetül a zárónap (augusztus 14., kedd) kínálatából ajánlunk három zenekart – mindegyik a Nagyszínpadon lép fel. 17.45-kor kezd a Blossoms, akik ott voltak a 2016-os BBC Sound listán, ami a befutás előtt álló legtehetségesebb előadókat szokta összeválogatni minden évben. Cím nélküli első albumuk tavalyelőtt látott napvilágot, a Cool Like You című folytatás pedig áprilisban került a lemezboltokba. A Blossoms szerethető gitárpopot játszik, a koncertjük ideális választás lehet a korábbi idősávban.

Összeállításunk egyetlen amerikai zenekara, a philadelphiai székhelyű The War On Drugs 19.30-kor lép fel. A Wolf Alice mellett talán az ő koncertjüket várjuk a legjobban, ugyanis az utóbbi két albumuk egyaránt nagyszerűen sikerült, ráadásul a tavaly kiadott A Deeper Understanding még egy Grammy-díjat is bezsebelt. Az Adam Granduciel vezette, és a tagjai között korábban Kurt Vile-t is tudó csapat a legjobb amerikai heartland hagyományokból (à la Tom Petty, Bruce Springsteen) építkezik, és ezt önti le jó adag pszichedéliával.

A Nagyszínpad zárókoncertjét 21.30-től adja az elmúlt bő évtized talán legjelentősebb gitárpopzenekara, az Arctic Monkeys. A napokban bakafrizurát villantó Alex Turner és társai négy évvel ezelőtt igencsak lagymatag koncertet adtak a VOLT Fesztiválon, úgyhogy most itt a lehetőség a javításra. Kérdés, hogy mennyire erőltetik a májusban kiadott Tranquility Base Hotel & Casino albumot, amely komoly váltást hozott a zenekar hangzásában, meglehetősen megosztotta a rajongókat, és mi sem voltunk oda érte különösebben. (Visszhang, 2018. május 24.) Ettől függetlenül a koncertet nagyon várjuk, hiszen Turneréknek nem akármilyen diszkográfia áll rendelkezésükre a setlist összeállításához.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.