De Míkisz Theodorákisz pályafutása azt is bizonyítja – sőt azt bizonyítja csak igazán –, hogy e szabadságeszmény nem egyéb romantikus illúziónál, amelynek beteljesülése kimerül az érte vívott harcban, vagy annak hangoztatásában. A 20. századi görög történelem számos, vállalhatatlan epizódja erre utal. Theodorákisz sikere egy békésebb ország állampolgáraként vélhetően sokkal szerényebb lett volna, politikai nézeteit pedig valószínűleg megtartja magának.
Míkisz Theodorákisz 1925-ben született Híosz szigetén, de ellentétben azzal, amit a Kádár-korszak sajtója írt, nem szegényparasztcsaládból származik, apja köztisztviselő volt. Az viszont kétségtelen, hogy gyerekkorától a népzene (és az egyházi zene) vonzotta, dalokat írt, és 17 éves korában már koncertet is adott. 1943-ban költözött Athénba, de ott már nemcsak hangszert vett a kezébe, hanem fegyvert is. A görög kommunisták fegyveres ellenállási szervezetében, az ELASZ-ban harcolt előbb a német és olasz megszállók ellen, majd 1944 és 1949 között a görög polgárháborúban. Többször letartóztatták, bebörtönözték és deportálták, de 1950-ben elvégezte az athéni konzervatóriumot, pár évvel később pedig Párizsban folytatott zenei tanulmányokat. Írt szimfóniát, zongoraversenyt és vonósnégyest, a legnagyobb sikert balettzenéivel aratta, I. szvitje 1957-ben a moszkvai Sosztakovics Fesztiválon kapott aranyérmet, két évvel később Antigoné című balettjét a londoni Covent Gardenben mutatták be. 1959-ben a Teruel szerelmesei című balettjéből a brit Michael Powell készítette el a Honeymoon című filmet, amelyet a Cannes-i Fesztiválon is díjaztak, s főcímdalát még a Beatles is műsorára tűzte.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
