Magyar Narancs: Miért kezd el egy magyar zenész amerikai jellegű folkzenét játszani?
Makó Dávid: A The Devils Trade-re nem lehet azt mondani, hogy egyértelműen bluegrass vagy appalachian folk vagy country lenne. Amerikában van is egy olyan kifejezés, hogy alternatív folk, ami szerencsére nem az itthoni alternatívot jelenti, hanem olyan szempontból alternatív, hogy az adott műfajt, ami elé ezt a jelzőt beteszik, valaki valahogy máshogy közelíti meg, és én ezt érzem a leghelyénvalóbbnak. Erre egyébként a legjobb példa a 16 Horsepower volt, aminek nagyon komoly folkzenei gyökerei vannak, ugyanakkor David Eugene Edwards nagyapja prédikátor volt, az apja meg motoros rocker, így egyszerre voltak meg neki a vallásos énekek meg az AC/DC. Hogy hogyan jött a műfaj: kénytelen leszek megint a 16 Horsepowert felhozni: ez volt az első saját felfedezés, és ilyenkor ugyanaz történik, mint bármilyen más műfajnál: rátalálsz egy zenekarra, és ha elkezdesz utánamenni, szépen kinyílik előtted az egész zenei világ, mintha egy fa lenne, aminek minden ága egy kicsit elburjánzott változata az adott műfajnak. A 16 Horsepower mögé nézve jöttek az olyan előadók, mint Scott H. Biram, Possessed by Paul James, Slim Cessna vagy Seasick Steve, aki most már mindenki kedvence. Ő, mondjuk, inkább megközelítésben volt óriási hatás: azzal, hogy lehet három húron is tökéletes zenét csinálni, és egyáltalán nem kell valamilyennek látszani akarni a színpadon.
MN: A TDT-re viszont nemcsak az amerikai folk, hanem a magyar népzene is hatott, hiszen két magyar népdalfeldolgozást is felvettél a lemezre.
MD: Az otthoni blues- és Pink Floyd-lemezek mellett ott volt három Muzsikás is. Ránéztem: de szép a borítója, aztán visszaraktam. Az igazán érdekes felfedezés az volt, hogy a 16 Horsepower Folklore lemezén az Outlaw Songnál ott állt, hogy Hungarian traditional. Nekem meg mi volt meg a magyar népzenéből? A csujogatás, a Jó ebédhez szól a nóta, meg hogy általános iskolában ezzel fárasztottak, úgyhogy én amilyen messze csak tudtam, elkerültem a magyar népzenét. Megláttam, hogy a dal eredetije egy régi Muzsikás-lemezen van, amit megpróbáltam letölteni, de nem volt fönn a neten sehol: hosszú kutatás után szereztem csak meg, viszont azzal megint kinyílt egy újabb világ. Tehát én az amerikai folk hatására ismerkedtem meg a magyar folkkal. Lehet, hogy ez ebben a formában ciki, de én legalább eljutottam hozzá.
MN: Lehet tudni, hogy tizenéves korod óta írsz egyetlen gitárra és énekre épülő dalokat, illetve zenekarokban is nagyon régóta zenélsz, a TDT-vel viszont csak pár éve koncertezel.
MD: Egyrészt egyedül kiállni a színpadra sokkal félelmetesebb, mint egy zenekarral, másrészt egyáltalán nem gondoltam, hogy ezek a nagyon személyes, intim dalszövegek olyanok, amiket magabiztosan tudok vállalni mások előtt. Harmadrészt: a mai napig nem gondolom azt, hogy az én gitártudásommal gitárosként kéne mutogatnom magam. Ugyan gitáron írom a dalokat, mégis kínosan érzem magam, hogy gitáros-énekesként állok ki a színpadra, hiszen még most is előfordul, hogy ezerszer játszott dalokba belesülök, és nyilván ilyenkor kell a királyi tévének is felvennie a koncertet.
MN: Ugyan korábban már ismerhettek az emberek a Stereochrist meg a Haw révén, a TDT mégis meglepően sikeres lett.
MD: Nem volt túl nagy kampány a lemez körül: akkor még kiadó sem volt, pláne marketingstratégia, de az úgynevezett szakmának nagyon tetszett, így a jó értelemben vett szájhagyomány útján elterjedt a lemez híre. Szerintem egyébként az igazi minőséget ez határozza meg: ezek lesznek azok a produktumok, amik négy-öt évvel később is ugyanúgy jelentenek valamit az embereknek, nem pedig a gigantikus marketinggel az arcukba tolt dolgok, amikre másnap már nem is feltétlenül emlékeznek. De ennek is megvan a maga csapdája: abba ugyanis igazán bele tud csorbulni egy zenész vagy egy zenekar, ha sokéves zenélés után egyszerre csak felkapják, és hirtelen mindenki arról kezd beszélni, hogy mennyire megelőzte a korát. Azt hiszem, ott kezd elveszni egy zenész, ha ezt el is hiszi magáról. Én nagyon félek is ettől. Szerencsére a Magyar Zeneműkiadó, amely végül leigazolt engem, illetve Jakab Zoli (hardcore énekes, koncertszervező – V. Á.), a menedzserem, akiknek az lenne az érdeke, hogy minél többet játsszak, megértették, hogy nem szeretnék túlságosan jelen lenni, ugyanis én nem vagyok az a típusú ember, aki csak zenészként tud létezni. Nem véletlenül foglalkozom küzdősporttal sem: nagyon közel áll a szívemhez például Mijamoto Muszasi, aki amellett, hogy korának legmeghatározóbb kardvívója volt, ugyanilyen jelentősnek számított festőművészként és költőként is, de akár említhetném Misima Jukiót vagy Henry Rollinst is.
A zene és a fizikális rész ilyen értelemben egy tőről fakad, hiszen mindkettő segítségével a saját kiteljesedését keresi az ember. Ha most hirtelen befutnék a TDT-vel, amit nem engedek meg magamnak egyébként, de tegyük fel, hogy megengednék…
MN: Na, de az úgynevezett befutás megtörténik a zenésszel, nem pedig arról van szó, hogy engedi-e vagy sem.
MD: Szerintem lehet ellene tenni. Szinte minden héten van olyan, hogy nemet mondok egy koncertfelkérésre. Harmincon túl kicsit már szimpatizálok azokkal a norvég black metalosokkal, akik nem koncerteznek, és óriási kultusz kerekedik köréjük. Persze ez a másik véglet, de lehet az ellen tenni, hogy befuss, és azt hiszem, ha meg kéne felelnem a befutott sztár szerepének, abban biztos, hogy tönkremennék. Annak idején a Stereochristtal a kapujában álltunk ennek: a Testamenttel közös turnén volt egy állomás, ahol a Relapse és a Nuclear Blast kiadó is megnézett minket, és mindketten érdeklődtek utánunk. Ott lett volna lehetőség arra, hogy nekimenjünk ennek a történetnek, a zenekarból viszont akkor már ketten is harmincon túl voltak – család, gyerekek, jól fizető állás –, és ugyan ők is úgy kezdtek zenélni, hogy ez volt az álmuk, de ahogy az ember felnő, kezdi ezt az álmot elengedni. Amikor nemet mondtak a dologra, nagyon haragudtam rájuk, de most már abszolút megértem, hogy miért mondták azt, hogy ők nem szeretnének egy évben hét hónapot turnén lenni.
