Zene

Hol volt, hol nem volt, a hetvenes évek ausztrál undergroundjából két társaság tűnt ki. Melbourne-ben Nick Cave középiskolai együttese, a The Boys Next Door, Sydneyben pedig a Crime & The City Solution, az énekes Simon Bonneyval az élén. Állítólag a Crime tűnt eredetibbnek, és komoly befolyással volt a Boys Next Doorra is, de boldogulásban alulmaradt: Ausztráliában egyetlen felvétele sem látott napvilágot.

Legyen valaki bármekkora rajongója a Marylandből származó Clutchnak, a zenekar utolsó két lemezét a megjelenésük óta eltelt néhány év tükrében vizsgálva mindenkinek be kell látnia, hogy Neil Fallon és csapata kicsit mintha bizonytalankodott volna az utóbbi időszakban.

"1795. február 1-jén a walesi herceg meghívott a yorki herceg zeneestélyére, amelyen az egész királyi család, az orániai herceg stb. jelen volt. Egész este csak az én műveimet játszották. Én a zongoránál ültem, s a végén még énekelnem is kellett. A király, aki mindaddig csak Händel zenéjét volt hajlandó meghallgatni, erősen figyelt. Azután beszélgetett velem, és a királynéhoz vezetett, aki igen hízelgő dolgokat mondogatott. Egy német dalomat énekeltem: Ich bin der verliebste."

A nemrég Budapesten is fellépett Thomas Wilson az 1990-es évek vége óta dolgozik magabiztosan az életművén, igaz, jobbára Take álnév alatt: instrumentális hiphopokat szerez, amiket előszeretettel bolondít meg kísérleti és ambient irányokból érkező megoldásokkal.

A Matt Hillként anyakönyvezett amerikai Umberto oly sok zenebolond honfitársához hasonlóan megszállott rajongója a hetvenes-nyolcvanas évek elektronikus zenei pionírjainak. Munkáin érződik, hogy a francia kozmikus diszkó, a klasszikus krautrock és a veretes italo-elektrodiszkó bűvöletében alkot.

A Nirvana vezére mustárt tunkolt, a Queen gitárosa pénz nélkül kocsmázott, Martin Gore a Depeche Mode-ból megverette magát egy női vécében. Rocksztárok, akik váratlanul kiszíneztek hazánkban egy-egy sivár hétköznapot.

Grigorij Szokolov jószerint még alig csukta be távoztában maga mögött a Müpa művészszobájának ajtaját, s mi máris újabb nagy zongoristákat köszönthetünk a koncertdobogón. Úgyannyira, hogy az előttünk álló hét nap koncertprogramját akár így is sommázhatjuk: Fazil Saytól Radu Lupuig.

Újabb meglepetés a Planet Mutól: a kiadót a modern elektronikus tánczene egyik legelőremutatóbb szereplőjének tekintik az utóbbi években - elég csak az amerikai juke/footwork-mozgalom bemutatására és a brit dubstep/bass zenék ismertebb producereinek határokat feszegető albumaira gondolni -, néha mégis képes olyan váratlan húzásokra, amik az újdonságok keresése helyett inkább jól ismert dolgok tökéletesítéséről szólnak.

Szükség van-e egyáltalán karmesterre? Alighanem majd' minden koncertjáró fejében ott motoszkál ez a mélyen felforgató kérdés, amelyre azonban a legtöbbször mégiscsak az igen a válasz. Erről adott bizonyságot a méltán szeretett londoni zenekar múlt heti budapesti koncertje is, ahol az együttes életében új korszakot nyitó művészeti vezető, Joshua Bell vállalta magára az irányítás feladatát.

A János vitéz mint gyermekelőadás - már jóval a kezdés előtt, jószerint a gyülekező közönség láttán is megállapítható volt, hogy az újranyitott Erkel Színházban milyen irányt is vesz majd Kacsóh Pongrác (s persze Heltai Jenő és Bakonyi Károly) daljátéka.

Musicalsztárként, dívaként éppúgy ismerős lehet, mint a Budapest Klezmer Bandből vagy akár a moziból. Énekesnői szólókarrierje hét éve kezdődött, 2009-ig három lemeze jelent meg, azóta alig hallottunk róla. Egy gyerekeknek szóló CD-vel tért vissza.