Interjú

„Mint egy kiképzőtábor”

Charlie Steen énekes

Zene

A Reflektor Fesztivál fő fellépője a Shame volt. Az angol posztpunkzenekar frontembere a koncert előtt adott interjút a Narancsnak. Kiderült, hogy a színfalak mögött sokkal visszafogottabb figura, mint a közönség előtt.

Magyar Narancs: Öt évvel ezelőtt játszottatok a Szigeten, és az X-akták híres főcímtémája volt a bevonuló zenétek. Miért éppen az?

Charlie Steen: Mert nem vesszük magunkat túl komolyan. Szeretünk bohóckodni, és attól a zenétől nevethetnékünk van. Manapság is használjuk néha, de bejátszottuk már a Rocky filmzenéjét, egy híres dalt a Pomádéból, nemrég pedig a Tűzszekerek főtémáját. Volt, hogy egy bluesszámra mentünk a színpadra, és sok egyéb vicces dolgot használunk. A legjobb az volt, amit összeraktunk egy londoni koncertünkre. Ismered a Pindúr pandúrokat? Nagyon népszerű rajzfilm volt gyerekkorunkban. Hangmintáztunk dumákat a főcímből, és az egészből lett egy igazán vad és vicces színpadi intró.

MN: A Szigeten jó pár középkorú angol néző pogózott a zenétekre a színpad előtt. Ha mostanában koncerteztek, inkább fiatalok vannak, vagy felbukkannak a negyvenes-ötvenes arcok is?

CS: Egy időben elég sok ilyen középkorú manusz jött a koncertjeinkre. Mi úgy hívjuk őket, hogy „Radio 6 faterok”. (A Radio 6 a BBC egyik rádióadója, elsősorban alternatív zenét játszik – N. I.) Elég jól illik rájuk ez az elnevezés. Nagyon barátságosak, és néha elsztorizzák nekünk, hogy „öcsém, én láttam a Clash-t 1982-ben!”, meg ilyeneket. Amikor legutóbb otthon turnéztunk a harmadik albumunkkal, azt állapítottuk meg, hogy sokat fiatalodott a közönségünk. Megfigyeltem a követőinket a Spotify-on, és a legtöbben a 25 és 27 év közötti korosztályt képviselik. De tudod, hogy mi a durva? Őket nem nagyon látjuk a koncerteken! Általában a 18 és 24 év közöttiek néznek minket élőben, illetve a 30 felettiek. Bizonyos helyeken az idősebbek vannak többségben a bulijainkon, máshol a fiatalok.

MN: Az első lemezetekre, a Songs of Praise-re jelentős mértékben hatott a The Fall. Még mindig fontos számotokra Mark E. Smith zenekara?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.