A punkból lett (és a gyökereihez rendszeresen visszataláló) elektronikus zenekészítő kétségtelenül színes személyisége a néha csak áttételesen tánczenei univerzumnak, bár munkássága rendre megosztotta a kritikusokat, olykor saját rajongóit is. Gyakorta emlegetnek vele kapcsolatban merő furcsaságokat – például képzeletbeli viszonyát a fiatal Natalie Portmannel –, de szorgalmas alkotómunkával garantálja, hogy ne csak ezeket kössék a nevéhez. Most megjelent 17. albumán legsikeresebb, kilencvenes évekbeli időszakát, leginkább a varázsos hangulatot, a zene szinte mágikus erejét próbálja felidézni. Az albumot indító Morningside soulos vokálszőnyegével, tört ütemeivel korrektül vissza is röpít valahová 1991–1992-be. Rendben van a Roxy Music-feldolgozás (My Only Love), a Linton Kwesi Johnson dörmögésével ellenpontozott tribal house Refuge negyed százada sláger lett volna a klubokban, a Dead Kennedy’s dobosával, D. H. Peligróval felvett Power Is Taken agitpopját pedig kellően hatásvadász partidarabba ágyazta. A One Last Time könnyű ujjgyakorlatnak tűnik, míg néhány szám belevész a kissé parttalan, de zongorahangokkal jó alaposan kibélelt ambient kísérletezgetésbe. Mindemellett az album jótékony célokat szolgál, hiszen mindegyik szám más-más állatvédő, környezetvédő vagy civil jogvédő mozgalom bevételeit fogja gyarapítani. Reméljük, hogy végül nem csak az erősebb, de a gyengébb szerzemények kedvezményezettjeinek is tisztes összeg jut majd.
Mute, 2020
