DVD

Bayreuth visszavár

Wagner: Tannhäuser

Zene

Idén nyáron sajnálatosan a Bayreuthi Ünnepi Játékok sorozata is elmarad, a régen kialakult rendnek megfelelően azért kihozták a tavalyi új produkció, a Tannhäuser előadásának DVD-felvételét.

Figyelemre méltó rendezői és karmesteri debütálást örökít meg ez a kiadvány, a Neuinszenierungot jegyző Tobias Kratzerét és a – helyben és a felvételen egyaránt – láthatatlan zenekart vezénylő Valerij Gergijevét, méghozzá mindjárt egy olyan előadással, amely lelkesedést és utálkozást, zajos méltatást és csöndes fogcsikorgatást egyként okkal kiválthat a közönségből.

A rendezésen, illetve Kratzer kreatív csapatának összteljesítményén első pillantásra leg­inkább a polgárpukkasztó provokáció szándékát nyugtázhatjuk, elvégre mindjárt a nyitány perceiben (előbb videón, majd a színpadon) a bohócruhás és -parókás Tannhäuser és a vagány Vénusz közös járgányát láthatjuk Némethon autópályáin száguldozni, szállítva a kis művésztruppot, amelynek másik felét egy szakállas afro drag queen meg egy bádogdobos liliputi (kinek fejfedője Wagner ismert ábrázolásait idézi) alkotja.

A pukkasztás elsődleges célpontja, mondhatni a papírforma jegyében, persze Wagner és Bayreuth meg maga a fesztiválközönség. Vagyis miután egy Burger King parkolójában Vénusz halálra gázol egy biztonsági embert (nem vicc, illetve nem a jelen cikk szerzőjének vicce), a csoportból kiszakadó Tannhäuser, majd nyomában az anarchista művészcsapat többi tagjának útja egyenesen Bayreuthba vezet. A színpadon feltűnik a Festspielhaus épülete, az öltönyös-estélyis publikum, a felvonásközben sörözgetni félrevonuló énekesgárda, és láthatjuk Wagner törpeszobrát is. S mily váratlan fordulat: Tannhäuser éppen jókor érkezik, hogy a második felvonásra beálljon az azonos című opera előadásának második felvonásába.

Igen-igen, Kratzer is előhúzza a nagy ötletet: a frappírozónak szánt visszakötést Wagner személyéhez és magához az adott mű előadásához. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a Hollandi öt éve Kovalik Balázs Müpa-beli rendezésében a Hollandi szerepét alakító operaénekessé egyszerűsödött, vagy ahogyan nemrég Barrie Koskie bayreuthi debütálásakor a Mesterdalnokok majd’ mindahány szereplője Wagner maszkját viselte. E sort még jócskán folytathatnánk, mutatva a trendet, amely rendszerint ugyan mindig meghökkentő körítéssel, de mégiscsak a könnyebbik végén fogja meg a feladatot: a szerző és kultusza felé terelve vissza az elemzést, illetve önmaga előadásává leegyszerűsítve az adott művet.

A kivitelezés szakmai-technikai igényessége, ötletessége és szabatos jellege azonban ezúttal is képes esztétikai minőséggé átlényegülni, így méltán kijár a produkciónak az elismerésből is. Ugyanez áll Valerij Gergijev vezénylésére is, amelynek kikezdhetetlen professzionalizmusa túlnyomórészt elfogadtatja a hallgatóval még az érzelgősebb-ábrándosabb, enyhén túlspilázott tempóvételeket is.

A siker fő érdeme azonban a szereplőgárdáé: formátumos és komplex zenés színpadi alakítások sora jellemzi a produkciót, amely a mű 1845-ös drezdai formáját állította színpadra. A leglenyűgözőbb teljesítmény a Vénuszt megformáló, és e szerepében pár éve már Budapesten is zajosan ünnepelt orosz mezzoszopráné, Jelena Zsidkováé, aki egyrészt fölényesen uralja szólamát, másrészt pedig a videóbejátszásokon csakúgy, mint a színpadon – maga a rend ellen lázadó, veszélyes szőkeség. A mű interpretációtörténetének megszokott, „két nő – két világ” beállítását látványosan mellőző előadás másik női főszereplője, az Erzsébetet alakító norvég Lise Davidsen szintén fokozottan erotikus jelenség, aki hangadásával azért érdemi mennyiséget csempész vissza az előadásba az alak eszményi jellegéből.

Markus Eiche (Wolfram) játékkészsége elevenebb emléket hagyott maga után, mint a baritonja, és az oly jellegzetes koponyájú és arccsontozatú dán basszista, Stephen Milling visszafogottan vette tudomásul, hogy figuráját ejtette a rendezés. Ami a címszereplőt illeti, az amerikai Heldentenor, Stephen Gould alkalmasint nem Bayreuth történetének legjelentékenyebb Tannhäusere, de énekesi erőnléte, szólamformálásának szolid biztonsága és színészi alázata így is egyértelműen pozitív hozzáadott értéknek bizonyult. S habár a Római elbeszélést ezúttal a mű vaskos zongorakivonatának széttépése kísérte, Gould előadása hatékonyan ellensúlyozta a rendezői écát.

Deutsche Grammophon (2 DVD), 2020

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.