DVD

Bayreuth visszavár

Wagner: Tannhäuser

Zene

Idén nyáron sajnálatosan a Bayreuthi Ünnepi Játékok sorozata is elmarad, a régen kialakult rendnek megfelelően azért kihozták a tavalyi új produkció, a Tannhäuser előadásának DVD-felvételét.

Figyelemre méltó rendezői és karmesteri debütálást örökít meg ez a kiadvány, a Neuinszenierungot jegyző Tobias Kratzerét és a – helyben és a felvételen egyaránt – láthatatlan zenekart vezénylő Valerij Gergijevét, méghozzá mindjárt egy olyan előadással, amely lelkesedést és utálkozást, zajos méltatást és csöndes fogcsikorgatást egyként okkal kiválthat a közönségből.

A rendezésen, illetve Kratzer kreatív csapatának összteljesítményén első pillantásra leg­inkább a polgárpukkasztó provokáció szándékát nyugtázhatjuk, elvégre mindjárt a nyitány perceiben (előbb videón, majd a színpadon) a bohócruhás és -parókás Tannhäuser és a vagány Vénusz közös járgányát láthatjuk Némethon autópályáin száguldozni, szállítva a kis művésztruppot, amelynek másik felét egy szakállas afro drag queen meg egy bádogdobos liliputi (kinek fejfedője Wagner ismert ábrázolásait idézi) alkotja.

A pukkasztás elsődleges célpontja, mondhatni a papírforma jegyében, persze Wagner és Bayreuth meg maga a fesztiválközönség. Vagyis miután egy Burger King parkolójában Vénusz halálra gázol egy biztonsági embert (nem vicc, illetve nem a jelen cikk szerzőjének vicce), a csoportból kiszakadó Tannhäuser, majd nyomában az anarchista művészcsapat többi tagjának útja egyenesen Bayreuthba vezet. A színpadon feltűnik a Festspielhaus épülete, az öltönyös-estélyis publikum, a felvonásközben sörözgetni félrevonuló énekesgárda, és láthatjuk Wagner törpeszobrát is. S mily váratlan fordulat: Tannhäuser éppen jókor érkezik, hogy a második felvonásra beálljon az azonos című opera előadásának második felvonásába.

Igen-igen, Kratzer is előhúzza a nagy ötletet: a frappírozónak szánt visszakötést Wagner személyéhez és magához az adott mű előadásához. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a Hollandi öt éve Kovalik Balázs Müpa-beli rendezésében a Hollandi szerepét alakító operaénekessé egyszerűsödött, vagy ahogyan nemrég Barrie Koskie bayreuthi debütálásakor a Mesterdalnokok majd’ mindahány szereplője Wagner maszkját viselte. E sort még jócskán folytathatnánk, mutatva a trendet, amely rendszerint ugyan mindig meghökkentő körítéssel, de mégiscsak a könnyebbik végén fogja meg a feladatot: a szerző és kultusza felé terelve vissza az elemzést, illetve önmaga előadásává leegyszerűsítve az adott művet.

A kivitelezés szakmai-technikai igényessége, ötletessége és szabatos jellege azonban ezúttal is képes esztétikai minőséggé átlényegülni, így méltán kijár a produkciónak az elismerésből is. Ugyanez áll Valerij Gergijev vezénylésére is, amelynek kikezdhetetlen professzionalizmusa túlnyomórészt elfogadtatja a hallgatóval még az érzelgősebb-ábrándosabb, enyhén túlspilázott tempóvételeket is.

A siker fő érdeme azonban a szereplőgárdáé: formátumos és komplex zenés színpadi alakítások sora jellemzi a produkciót, amely a mű 1845-ös drezdai formáját állította színpadra. A leglenyűgözőbb teljesítmény a Vénuszt megformáló, és e szerepében pár éve már Budapesten is zajosan ünnepelt orosz mezzoszopráné, Jelena Zsidkováé, aki egyrészt fölényesen uralja szólamát, másrészt pedig a videóbejátszásokon csakúgy, mint a színpadon – maga a rend ellen lázadó, veszélyes szőkeség. A mű interpretációtörténetének megszokott, „két nő – két világ” beállítását látványosan mellőző előadás másik női főszereplője, az Erzsébetet alakító norvég Lise Davidsen szintén fokozottan erotikus jelenség, aki hangadásával azért érdemi mennyiséget csempész vissza az előadásba az alak eszményi jellegéből.

Markus Eiche (Wolfram) játékkészsége elevenebb emléket hagyott maga után, mint a baritonja, és az oly jellegzetes koponyájú és arccsontozatú dán basszista, Stephen Milling visszafogottan vette tudomásul, hogy figuráját ejtette a rendezés. Ami a címszereplőt illeti, az amerikai Heldentenor, Stephen Gould alkalmasint nem Bayreuth történetének legjelentékenyebb Tannhäusere, de énekesi erőnléte, szólamformálásának szolid biztonsága és színészi alázata így is egyértelműen pozitív hozzáadott értéknek bizonyult. S habár a Római elbeszélést ezúttal a mű vaskos zongorakivonatának széttépése kísérte, Gould előadása hatékonyan ellensúlyozta a rendezői écát.

Deutsche Grammophon (2 DVD), 2020

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.