Magyar Narancs: Miért hagytad abba négy évvel ezelőtt a zenekarosdit?
Frenk: Belefáradtam abba, hogy a továbblépés érdekében olyan kompromisszumokat kellett volna kötni, amikhez nem volt gusztusom. Sokkal jobbnak éreztem ezt a produkciót annál, hogy bevállaljak mindent, de ennek az lett a következménye, hogy egy idő után alig voltak fellépéseink, ami a zenekaron belül feszültséget okozott. Én a nehézségek ellenére is profi produkciót akartam, de a zenekar tagjai túlságosan jó barátaim voltak, és elég hülyén vette volna ki magát, ha elkezdek parancsolgatni nekik, hogy így meg úgy… Pontosabban, ha mégis ez történt, abból csak vita volt. Ráadásul mindenféle magánéleti zűrjeim is voltak akkor, úgyhogy 2013-ban úgy döntöttem, hagyjuk a fenébe ezt az egészet.
MN: Mikor kezdett hiányozni?
F: Szinte azonnal, de eszembe se jutott, hogy új zenészeket kezdjek felhajtani. Belefolytam egy csomó mindenbe, ráadásul újra koncertezni kezdett a Hiperkarma (Frenk a zenekar dobosa volt – L. T.), úgyhogy nem is lett volna időm összerakni egy zenekart. Ám ez a négy év nem szünet volt, sokkal inkább egy folyamatos pörgés, talán ismertebbé is váltam. De a legnagyobb hasznom valószínűleg a szólóestjeimből származott, persze nem anyagi értelemben. Megtapasztaltam, hogy milyen egyedül lenni a színpadon, és ez sok mindenre megtanított. Korábban azt hittem, hogy mindent tudok, ezeken az esteken viszont világossá vált, hogy mennyire nincs így. Meggyőződésem, hogy ezeken a fellépéseken tanultam meg igazából énekelni, zenélni, egyáltalán: ott lenni a színpadon. Úgy vagyok vele, hogy a szólóestekhez képest szinte gyerekjáték zenekarral fellépni.
| ||
MN: Ha jó a zenekar.
F: Ez most nagyon jó. Sőt, mondhatom, hogy még soha nem volt ilyen jó zenekarom. Vastag Gábor gitározik, Vízvárdi András a billentyűs, Bátor Bence dobol, Fehér Zoltán a basszusgitáros. Fontos volt, hogy ne régi haverok jöjjenek, s ne játsszanak még ötven másik zenekarban. Magyarországon az az egyik legnagyobb probléma, hogy a legtöbb zenész az alacsony gázsik miatt kénytelen mindent elvállalni, ami előbb-utóbb megbosszulja magát, a minőség rovására megy. Azt nem mondom, hogy az új tagok csak velem zenélnek, de most ez a produkció a legfontosabb nekik is.
MN: Mit ígértél?
F: Semmit, és nem is akartam belerángatni őket azzal, hogy így meg úgy lesz. Honnan is tudnám, hogy lesz? Ők megbíznak bennem, bíznak a produkcióban, ennyi bőven elég. Nekik nyugodtan mondhatom, hogy csinálják ezt meg csinálják azt, mert akkor megcsinálják, és nem azt kérdezik, hogy miért.
MN: És te mennyire hanyagolod az egyéb dolgaidat?
F: A legtöbb energiámat a Hiperkarma kötötte le, és onnan kiszálltam tavaly. Nagyon nehéz döntés volt, nemcsak a tizenvalahány éves barátság miatt, de azért is, mert folyamatos lelkiismeret-furdalásom volt, hogy cserbenhagyom őket. De nagyon nem éreztem jól magam. Amikor véget ért egy turné, olyan voltam, mint egy zombi, az egész annyira leszívta az energiáimat, hogy néha úgy éreztem, belehalok, ha tovább kell csinálni. Végül elutaztam egy hónapra, hogy átgondoljam ezt az egészet. Amikor visszajöttem, eldöntöttem, kiszállok a Hiperkarmából. Hatalmas teher került le a vállamról.
MN: És a Budapest Bár?
F: Az egy teljesen más dolog, azt tíz év alatt sem tudtam megunni. Meg sokkal kevesebbet is vesz ki belőlem, mint végigdobolni egy koncertet.
MN: Korábban azt mondtad, hogy amit csinálsz, túl populáris az undergroundhoz, viszont túl underground a mainstreamhez. Hogyan lehet ebből jól kijönni?
F: Ha az itthoni viszonyokat nézzük, akkor ez a lehető legrosszabb felállás. Ha abból indulok ki, hogy mi az, ami ma Magyarországon mainstreamnek számít, akkor kétségtelen, hogy nincsenek jó kilátásaim, de ezzel egyszerűen nem foglalkozom.
MN: Zenészként és színpadi figuraként is jó híred van a szakmában, nem keresett meg senki azzal, hogy hazai sztárt csináljon belőled?
F: Voltak mindenféle megkeresések, hívtak például egy tévés tehetségkutató zsűrijébe, meg valóságshow-ba is, de egyszerűen kiráz a hideg azoktól az emberektől, akik ott osztják az észt. Nekem ezekkel az emberekkel tényleg nincs semmi dolgom. De ugyanígy vagyok azokkal a zenészekkel is, akik eleve a befutásra hajtanak. Félre ne értsd, nem arról van szó, hogy én nem vágyom sikerre, de képtelen vagyok arra, hogy mindenféle köröket tegyek rádióbarátság- és hasonló ügyekben. Tudom, hogy borzalmasan hülyén vagy nagyképűen hangzik, de távol akarom tartani magam az álszentektől, a hazudozóktól. Különben meg a magyar közönség eléggé szeszélyes: annak idején a Kispált meg a Quimbyt sem játszották a rádiók, aztán mégis lett belőlük valami. Azt nem tudom, hogy az én zeném megüti-e ezt a mércét, de nem is érdekel, mert ha erre utaznék, megenné a fene az egészet. Lehet, hogy jövőre csak ötvenen lesznek a koncertünkön, meg az is lehet, hogy tízezren. Egy biztos: nekem nem ezzel kell foglalkoznom. Elborzaszt, amikor egyre gyakrabban látom, hogy most már nem csak az úgynevezett profik, de az alternatívnak mondott fiatal zenekarok is úgy ülnek le számot írni, hogy megfeleljenek a Petőfi rádió szerkesztőinek. Egy szánalmas jogdíjverseny zajlik, ami végeredményben szembeköpése a zenének. Ez persze régóta nyilvánvaló, nem véletlenül volt már a ’68-as Zappa-lemez címe az, hogy We’re Only in It for the Money, de vagyok annyira idealista, hogy ennek ellenére azt mondjam: nem a zene van értünk, hanem mi vagyunk a zenéért.
MN: Ilyen összefüggésben érdemes egyáltalán zenéről beszélni?
F: Néha elgondolkodom azon, hogyan változott a popzene mondjuk az elmúlt 300 évben, és mindig arra lyukadok ki, hogy egyre silányabbá vált. Magamat 20. századi zenésznek tartom, és ez nem valamiféle nosztalgia. Egyszerűen nem látok fantáziát a mostani dolgokban.
MN: Meg lehet így élni ebből?
F: Azért egy csomó helyre elhívnak. Továbbra is fellépek szólóban, az új zenekar is felkeltette az érdeklődést, elég sok koncertet sikerült lekötni, és persze ott van a Budapest Bár. Szóval, szerényen, de azért meg tudok belőle élni. Valószínűleg sokkal többet keresnék, ha beszállnék még öt zenekarba – ahogy egy csomóan –, de akkor nagyon rosszul érezném magam. Kell egyfajta függetlenség ahhoz, hogy a saját dolgaiddal foglalkozhass. Ha leszedál a többi produkció, akkor cseszheted a sajátodat.
MN: Változott a zenéd az új zenekarral?
F: Erre azért nehéz válaszolni, mert mindig irtóztam, hogy elköteleződjek egy stílus, egy irányzat mellett. Nem is lennék erre képes, szerintem nincs annál unalmasabb dolog, mint ugyanazokból a klisékből összerakni egy csomó lemezt, vagy akár egy teljes életművet. Látom persze, hogy az ilyen biztonsági játékkal el lehet vegetálni, de ezzel kapcsolatban ugyanazt gondolom, amit a rádióbarátságról meg minden egyéb megalkuvásról: rosszul érezném magam tőle.
MN: Az új számokat egyedül játszottad fel a stúdióban. Nem zavarta ez a többieket?
F: Már megvolt a felvétel, amikor megalakult a zenekar, vagyis eleve úgy adtam nekik az új dalokat, hogy ezt kell játszanotok, nem mást. Úgyhogy nincs ebből semmi konfliktus.
MN: Az új felvételekre már őket is hívod?
F: Nem valószínű. Én azt a zenét akarom hallani felvételen, amit előtte a fejemben hallok, és ezt többnyire csak én tudom úgy eljátszani.
MN: Az összes hangszeren?
F: A fúvósokat leszámítva.
