Interjú

„Ne a régi haverok jöjjenek” – interjú Frenkkel

Zene

Kiszállt a Hiperkarmából, négy év szünet után új zenekart toborzott, de a szólóestjeit nem hagyta abba. Noha számai simán lehetnének országos slágerek, irtózik mindattól, amit a hazai típusú „rádióbarátság” megkövetel.

Magyar Narancs: Miért hagytad abba négy évvel ezelőtt a zenekarosdit?

Frenk: Belefáradtam abba, hogy a továbblépés érdekében olyan kompromisszumokat kellett volna kötni, amikhez nem volt gusztusom. Sokkal jobbnak éreztem ezt a produkciót annál, hogy bevállaljak mindent, de ennek az lett a következménye, hogy egy idő után alig voltak fellépéseink, ami a zenekaron belül feszültséget okozott. Én a nehézségek ellenére is profi produkciót akartam, de a zenekar tagjai túlságosan jó barátaim voltak, és elég hülyén vette volna ki magát, ha elkezdek parancsolgatni nekik, hogy így meg úgy… Pontosabban, ha mégis ez történt, abból csak vita volt. Ráadásul mindenféle magánéleti zűrjeim is voltak akkor, úgyhogy 2013-ban úgy döntöttem, hagyjuk a fenébe ezt az egészet.

MN: Mikor kezdett hiányozni?

F: Szinte azonnal, de eszembe se jutott, hogy új zenészeket kezdjek felhajtani. Belefolytam egy csomó mindenbe, ráadásul újra koncertezni kezdett a Hiperkarma (Frenk a zenekar dobosa volt – L. T.), úgyhogy nem is lett volna időm összerakni egy zenekart. Ám ez a négy év nem szünet volt, sokkal inkább egy folyamatos pörgés, talán ismertebbé is váltam. De a legnagyobb hasznom valószínűleg a szólóestjeimből származott, persze nem anyagi értelemben. Megtapasztaltam, hogy milyen egyedül lenni a színpadon, és ez sok mindenre megtanított. Korábban azt hittem, hogy mindent tudok, ezeken az esteken viszont világossá vált, hogy mennyire nincs így. Meggyőződésem, hogy ezeken a fellépéseken tanultam meg igazából énekelni, zenélni, egyáltalán: ott lenni a színpadon. Úgy vagyok vele, hogy a szólóestekhez képest szinte gyerekjáték zenekarral fellépni.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Ha jó a zenekar.

F: Ez most nagyon jó. Sőt, mondhatom, hogy még soha nem volt ilyen jó zenekarom. Vastag Gábor gitározik, Vízvárdi András a billentyűs, Bátor Bence dobol, Fehér Zoltán a basszusgitáros. Fontos volt, hogy ne régi haverok jöjjenek, s ne játsszanak még ötven másik zenekarban. Magyarországon az az egyik legnagyobb probléma, hogy a legtöbb zenész az alacsony gázsik miatt kénytelen mindent elvállalni, ami előbb-utóbb megbosszulja magát, a minőség rovására megy. Azt nem mondom, hogy az új tagok csak velem zenélnek, de most ez a produkció a legfontosabb nekik is.

MN: Mit ígértél?

F: Semmit, és nem is akartam belerángatni őket azzal, hogy így meg úgy lesz. Honnan is tudnám, hogy lesz? Ők megbíznak bennem, bíznak a produkcióban, ennyi bőven elég. Nekik nyugodtan mondhatom, hogy csinálják ezt meg csinálják azt, mert akkor megcsinálják, és nem azt kérdezik, hogy miért.

MN: És te mennyire hanyagolod az egyéb dolgaidat?

F: A legtöbb energiámat a Hiperkarma kötötte le, és onnan kiszálltam tavaly. Nagyon nehéz döntés volt, nemcsak a tizenvalahány éves barátság miatt, de azért is, mert folyamatos lelkiismeret-furdalásom volt, hogy cserbenhagyom őket. De nagyon nem éreztem jól magam. Amikor véget ért egy turné, olyan voltam, mint egy zombi, az egész annyira leszívta az energiáimat, hogy néha úgy éreztem, belehalok, ha tovább kell csinálni. Végül elutaztam egy hónapra, hogy átgondoljam ezt az egészet. Amikor visszajöttem, eldöntöttem, kiszállok a Hiperkarmából. Hatalmas teher került le a vállamról.

MN: És a Budapest Bár?

F: Az egy teljesen más dolog, azt tíz év alatt sem tudtam megunni. Meg sokkal kevesebbet is vesz ki belőlem, mint végigdobolni egy koncertet.

MN: Korábban azt mondtad, hogy amit csinálsz, túl populáris az undergroundhoz, viszont túl underground a mainstreamhez. Hogyan lehet ebből jól kijönni?

F: Ha az itthoni viszonyokat nézzük, akkor ez a lehető legrosszabb felállás. Ha abból indulok ki, hogy mi az, ami ma Magyarországon mainstreamnek számít, akkor kétségtelen, hogy nincsenek jó kilátásaim, de ezzel egyszerűen nem foglalkozom.

MN: Zenészként és színpadi figuraként is jó híred van a szakmában, nem keresett meg senki azzal, hogy hazai sztárt csináljon belőled?

F: Voltak mindenféle megkeresések, hívtak például egy tévés tehetségkutató zsűrijébe, meg valóságshow-ba is, de egyszerűen kiráz a hideg azoktól az emberektől, akik ott osztják az észt. Nekem ezekkel az emberekkel tényleg nincs semmi dolgom. De ugyanígy vagyok azokkal a zenészekkel is, akik eleve a befutásra hajtanak. Félre ne értsd, nem arról van szó, hogy én nem vágyom sikerre, de képtelen vagyok arra, hogy mindenféle köröket tegyek rádióbarátság- és hasonló ügyekben. Tudom, hogy borzalmasan hülyén vagy nagyképűen hangzik, de távol akarom tartani magam az álszentektől, a hazudozóktól. Különben meg a magyar közönség eléggé szeszélyes: annak idején a Kispált meg a Quimbyt sem játszották a rádiók, aztán mégis lett belőlük valami. Azt nem tudom, hogy az én zeném megüti-e ezt a mércét, de nem is érdekel, mert ha erre utaznék, megenné a fene az egészet. Lehet, hogy jövőre csak ötvenen lesznek a koncertünkön, meg az is lehet, hogy tíz­ezren. Egy biztos: nekem nem ezzel kell foglalkoznom. Elborzaszt, amikor egyre gyakrabban látom, hogy most már nem csak az úgynevezett profik, de az alternatívnak mondott fiatal zenekarok is úgy ülnek le számot írni, hogy megfeleljenek a Petőfi rádió szerkesztőinek. Egy szánalmas jogdíjverseny zajlik, ami végeredményben szembeköpése a zenének. Ez persze régóta nyilvánvaló, nem véletlenül volt már a ’68-as Zappa-lemez címe az, hogy We’re Only in It for the Money, de vagyok annyira idealista, hogy ennek ellenére azt mondjam: nem a zene van értünk, hanem mi vagyunk a zenéért.

MN: Ilyen összefüggésben érdemes egyáltalán zenéről beszélni?

F: Néha elgondolkodom azon, hogyan változott a popzene mondjuk az elmúlt 300 évben, és mindig arra lyukadok ki, hogy egyre silányabbá vált. Magamat 20. századi zenésznek tartom, és ez nem valamiféle nosztalgia. Egyszerűen nem látok fantáziát a mostani dolgokban.

MN: Meg lehet így élni ebből?

F: Azért egy csomó helyre elhívnak. Továbbra is fellépek szólóban, az új zenekar is felkeltette az érdeklődést, elég sok koncertet sikerült lekötni, és persze ott van a Budapest Bár. Szóval, szerényen, de azért meg tudok belőle élni. Valószínűleg sokkal többet keresnék, ha beszállnék még öt zenekarba – ahogy egy csomóan –, de akkor nagyon rosszul érezném magam. Kell egyfajta függetlenség ahhoz, hogy a saját dolgaiddal foglalkozhass. Ha leszedál a többi produkció, akkor cseszheted a sajátodat.

MN: Változott a zenéd az új zenekarral?

F: Erre azért nehéz válaszolni, mert mindig irtóztam, hogy elköteleződjek egy stílus, egy irányzat mellett. Nem is lennék erre képes, szerintem nincs annál unalmasabb dolog, mint ugyanazokból a klisékből összerakni egy csomó lemezt, vagy akár egy teljes életművet. Látom persze, hogy az ilyen biztonsági játékkal el lehet vegetálni, de ezzel kapcsolatban ugyanazt gondolom, amit a rádióbarátságról meg minden egyéb megalkuvásról: rosszul érezném magam tőle.

MN: Az új számokat egyedül játszottad fel a stúdióban. Nem zavarta ez a többieket?

F: Már megvolt a felvétel, amikor megalakult a zenekar, vagyis eleve úgy adtam nekik az új dalokat, hogy ezt kell játszanotok, nem mást. Úgyhogy nincs ebből semmi konfliktus.

MN: Az új felvételekre már őket is hívod?

F: Nem valószínű. Én azt a zenét akarom hallani felvételen, amit előtte a fejemben hallok, és ezt többnyire csak én tudom úgy eljátszani.

MN: Az összes hangszeren?

F: A fúvósokat leszámítva.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.