A Weezert soha nem lehetett és soha nem is kellett különösebben komolyan venni. Onnantól kezdve, hogy 1994-ben berobbantak Buddy Holly című slágerükkel, Rivers Cuomo zenekara lett a nyugati parti gyógyegérrock archetípusa, és az elmúlt két bő évtizedben a fülbemászó, power popos dallamaik mellé kaptunk is tőlük sok vidám pillanatot, főleg videoklipek formájában (ki ne emlékezne például az Island In The Sun állatkákkal teli képsoraira vagy a muppetekkel közösen végigbohóckodott Keep Fishin’-re), de néha a lemezborítókra is kiterjedt a komolytalankodás.
Na és ha már a lemezeknél tartunk, akkor tényleg csak egy szó erejéig emlékezzünk vissza a legemlékezetesebb darabokra! Nos, a legtöbb rajongó a Blue Album/Pinkerton/Red Album szentháromságra esküszik, amiből máris látszik, hogy a Weezer sokszor nem szeret címet adni a lemezeinek. Ez történt most is, amikor a kék, a zöld és a vörös album után megkapjuk a fehéret. Nem kockázatmentes vállalás ilyen (al)című lemezt kiadni a Beatles után, bár Cuomóék sokkal inkább a Beach Boyshoz nyúltak most ötletekért (bár ha nagyon akarunk erőlködni, azért találunk egy kis Beatles-párhuzamot: a frontember feleségét Kyokónak hívják, és az egyik dal pont róla szól). Egy dél-kaliforniai zenekartól persze nem meglepő, ha Brian Wilsontól merít ihletet, és hozzá olyan számcímeket kapunk ráadásképp, mint a California Kids vagy az a L. A. Girlz. S noha egy picit több a billentyű, mint ahogy megszoktuk (a Wind In Our Sailben ekképp a másik gyógyegér, Ben Folds is képbe kerül), azért mégis a hamisítatlan Weezer-hangzást kapjuk meg ezúttal is a szokásos torzítókkal és masszív vokálokkal együtt. Ami azt is jelenti, hogy a már Taylor Swifttel is dolgozó és az eddigi leggyengébb Weezer-albumot, a Raditude-ot jegyző Jake Sinclair producer ezúttal semmilyen kárt nem okozott. A 35 perces játékidőnek köszönhetően nincs üresjárat, egyformán jópofák a dalok, illetve van két csúcspont is: az egyik a tévéprédikátoros klippel megküldött Thank God For Girls, a másik pedig az albumot záró, akusztikusan induló, de aztán elektromosra váltó Endless Bummer, melynek végén tengerparti hangok hallatszanak – akárcsak a nyitó California Kids elején, úgyhogy aki értékeli a körforgást, annak érdemes a lemezt ismétlőben hallgatni.
Warner, 2016
