Koncert

Verdi: A trubadúr

Zene

„Fogalmam sincs róla, hogy miről szól” – intézte el A trubadúrt szellemes-szellemeskedő operakalauzában a múlt század első évtizedeinek világhódító tenorja, Leo Slezak, s ezt a drasztikus véleményt akkor és azóta is igen sokan osztják. Szegeden ellenben értik és komolyan veszik a népszerű opera mélyen a múltba visszanyúló cselekményét, s ez egészen üdítő élmény a közönség számára. Még üdítőbbnek bizonyul aztán az a tény, hogy a Toronykőy Attila által rendezett, s a kardcsörtetős jeleneteket valamelyest azért túlméretező produkció mindeközben újdonságokkal is szolgál. Egyrészt hallhatjuk A trubadúr rendszerint elhagyott balettzenéjének tekintélyes részét, másrészt a főszereplők egyedi változatokat énekelnek a virtuóz kabalettákban, visszaidézve ezzel a 19. században még eleven előadói gyakorlatot. Igaz, az új cifrázások nem mind imponálóak, de például a Luna grófot alakító Kelemen Zoltán variánsa – ahogyan egész szereplése – megnyerő. A Szegeden bő másfél éve Lady Macbeth szerepében zajos sikert arató, s még mindig oly fiatal szoprán, a moldáv Nadia Cerchez most Leonoraként főleg a negyedik felvonásban tölti ki mindenestől a szólamát, míg a Kassa felől érkező Manrico, a díjbirkózó külsejű Tóbisz Titusz egyelőre még nyers, de azért így is vonzó, hősi színezetű tenorjával kelt feltűnést. A negyedik főszerep, a dramaturgiailag talán legfontosabb – és Verdinél csak egészen kivételesen előforduló – anyafigura, azaz Azucena Wiedemann Bernadett révén nyert elementáris erejű, habár vokálisan nem egészen kikezdhetetlen megformálást. S az egész operaprodukció alatt, mögött és felett a 78 esztendős dirigens és spiritus rector, Pál Tamás: egy nagy Verdi-karmester minden erényével gazdagon, a kellő biztonság garantálását és az olyannyira kívánatos feszültség fenntartását egyszerre hibátlanul megvalósító árokszolgálatával.

Szegedi Nemzeti Színház, április 17.

fölé

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.