„Fogalmam sincs róla, hogy miről szól” – intézte el A trubadúrt szellemes-szellemeskedő operakalauzában a múlt század első évtizedeinek világhódító tenorja, Leo Slezak, s ezt a drasztikus véleményt akkor és azóta is igen sokan osztják. Szegeden ellenben értik és komolyan veszik a népszerű opera mélyen a múltba visszanyúló cselekményét, s ez egészen üdítő élmény a közönség számára. Még üdítőbbnek bizonyul aztán az a tény, hogy a Toronykőy Attila által rendezett, s a kardcsörtetős jeleneteket valamelyest azért túlméretező produkció mindeközben újdonságokkal is szolgál. Egyrészt hallhatjuk A trubadúr rendszerint elhagyott balettzenéjének tekintélyes részét, másrészt a főszereplők egyedi változatokat énekelnek a virtuóz kabalettákban, visszaidézve ezzel a 19. században még eleven előadói gyakorlatot. Igaz, az új cifrázások nem mind imponálóak, de például a Luna grófot alakító Kelemen Zoltán variánsa – ahogyan egész szereplése – megnyerő. A Szegeden bő másfél éve Lady Macbeth szerepében zajos sikert arató, s még mindig oly fiatal szoprán, a moldáv Nadia Cerchez most Leonoraként főleg a negyedik felvonásban tölti ki mindenestől a szólamát, míg a Kassa felől érkező Manrico, a díjbirkózó külsejű Tóbisz Titusz egyelőre még nyers, de azért így is vonzó, hősi színezetű tenorjával kelt feltűnést. A negyedik főszerep, a dramaturgiailag talán legfontosabb – és Verdinél csak egészen kivételesen előforduló – anyafigura, azaz Azucena Wiedemann Bernadett révén nyert elementáris erejű, habár vokálisan nem egészen kikezdhetetlen megformálást. S az egész operaprodukció alatt, mögött és felett a 78 esztendős dirigens és spiritus rector, Pál Tamás: egy nagy Verdi-karmester minden erényével gazdagon, a kellő biztonság garantálását és az olyannyira kívánatos feszültség fenntartását egyszerre hibátlanul megvalósító árokszolgálatával.
Szegedi Nemzeti Színház, április 17.
fölé
