„Nem a régi dalokkal van bajuk”

Magyar Narancs: Gondoltad volna, hogy ilyen zajos visszhangja lesz az új számodnak?

Bródy János: Nekem is meglepő, nem számítottam erre a rezonanciára. Amikor meghirdettük a decemberi koncertünket, úgy terveztem, hogy az egy rendkívüli ráadás lesz, csak olyan számokat fogunk játszani, amiket az én tisztelt és nagyra becsült közönségem hallani akar. De a zenészkollégák azt mondták, hogy jó lenne egy új dal is, olyasmi, mint a Kockázatok és mellékhatások című, amit sokáig játszottunk, de aztán kimaradt a műsorból. Egy ahhoz hasonlót szerettem volna írni.

MN: Lesz folytatása?

BJ: Még nem tudom, érdemes-e újabb lemezre készülni. Kirschner Péter mondta, hogy bízzak az online megjelenésben, és a menedzserem úgy döntött, hogy akkor klipet is csinálunk hozzá. Amikor ez is elkészült – fillérekből hoztuk össze a próbateremben –, a kiadó eljuttatta a Lángoló Gitárok című zenei blogra, akik aztán „klippremierként” mutatták be. Addig nem is hallottam még ezt a kifejezést.

MN: Kirschner Péter az Európa Kiadó gitárosa volt, alternatív zenészként ismerik. Hogyan akadtatok össze?

BJ: Majdnem véletlenül. Úgy volt, hogy a 70. születésnapomra az utolsónak szánt Illés szekerén című albumom korlátozott példányszámban bakeliten – pontosabban vinilen – is megjelenik, csakhogy az túl hosszú volt egy hagyományos nagylemezre, ahhoz viszont rövid, hogy dupla album legyen. Néhány bónusz ráadásszám volt a terv, de aztán egy teljes albumra való új dal készült, és azt szerettem volna, hogy a hangzás a régi bakelitlemezeket idézze fel. Éppen akkortájt kaptam Takáts Esztertől egy CD-t, amire az volt írva, hogy REC&MIX&MAX: Kirschner Péter, és nagyon szépen szólt. Felhívtam, gratuláltam, és megkérdeztem, hogy van-e kedve velem dolgozni. Nem sokat gondolkodott, így aztán közösen hoztuk létre azt a hangzást, amit én jobb híján alternatív retrónak nevezek. A jubileumi Aréna-koncerten már az általa szervezett zenekar kísért, és annyira jól sikerült, hogy a Ráadás koncerteken együtt maradtunk, és én egyelőre felfüggesztettem a visszavonulási szándékaimat. Persze elismerem, hogy ez egy kicsit álszent dolog, mert melyik az a művész, aki csak úgy le tud lépni, amikor még lelkesen tapsolják vissza.

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Hogyan lehetséges, hogy rajtad kívül alig akad olyan országos hírű könnyűzenész, aki ilyen egyértelműen kiállna a szabadság eszménye mellett.

BJ: Manapság ennek a műfajnak olyan a szerkezete, hogy támogatás nélkül nem nagyon tud érvényre jutni vagy megszólalni egyetlen új előadó sem. Ennek pedig az a feltétele, hogy a politikailag értelmezhető gesztusoktól távol tartsák magukat a zenészek.

MN: Megéri pár százezer forintért nem politikusnak lenni? Egy kezdő zenekar legfeljebb ennyire számíthat az NKA-tól.

BJ: Az NKA-s támogatások alapja abból ered, hogy a szerzők jogdíjából jelentős összeget vonnak el. Csak a tavalyi évben több mint 2 milliárd forintot utalt át az Artisjus, ezért azt gondolom, hogy minden zenész nyugodtan fordulhat az NKA-hoz támogatásért. Nem érzékeltem, hogy az NKA politikai alapon szelektálna a pályázatok között, de a médiában való szereplés már elég jelentősen függ azoktól a szerkesztőktől, akiknek a főnökei elég jelentősen függenek a centrális erőtértől.

MN: Borzasztó aránytalanságok vannak. Demjén Ferenc koncertjét például 25 millió forinttal támogatják.

BJ: Nyilván előnyös helyzetben vannak azok a művészek, akik lelkesen kiállnak a Fidesz politikája mellett. Én nem tartozom közéjük, és csak addig maradok a színpadon, amíg az a közönséget érdekli. Már sokszor figyelmeztettek, hogy fogjam be a számat, mert ezzel csak ártok magamnak és a közönségem egy részét is elidegenítem, de azt hiszem, nekik sem a régi dalokkal van bajuk, hanem az újakkal. Közben úgy látom, hogy éppen az a baj velem, hogy én olyan maradtam, mint régen.

MN: Ezt hogy értsük?

BJ: Amikor dalt írok, ugyanabban a szellemiségben írom, mint a hatvanas években: az erőszakmentes társadalmi változások vágyával, és meggyőződésem, hogy a gondolkodás szabadsága minden egészséges társadalom alapvető feltétele. Sikeres progresszió nem képzelhető el irányított propagandával, agymosott és engedelmes alattvalókkal, csak a szabad szellemű polgárok okos gyülekezetében, ahol a hatalom szeretetét nem keverik össze a szeretet hatalmával.

MN: Nekem úgy tűnik, hogy a közönséget, amit elvesztettél, mintha provokálnád is. Különben miért küldtél volna két éve Schmidt Máriának egy ’56-os ünnepi dalt – ingyen. Vagy miért írtál volna a Figyelő szerkesztőségébe, miután listázni kezdtek, hogy te is szeretnél bekerülni a „Soros-szaknévsorba”.

BJ: Csak azért tettem így, mert a kirekesztést és a gyűlöletkampányt nagyon rosszul viselem. Meg a halszagú Magyarország sem tetszett. De a megosztottság ellenére is olyan dalokat szeretnék írni, amelyek mindenkihez szólnak. Tudom, hogy messze nincs már olyan erejük, mint a hatvanas-hetvenes években – ma már az interneten bármilyen vad, kusza üzenet célba találhat, nem kell hozzá sem zene, sem dal –, bár továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy az énekelt, ritmusos szövegek mindennél jobban kötődnek az emberi lélekben.

Fotó: Sióréti Gábor

MN: A decemberi koncertnek az az apropója, hogy 70 éves az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Ám ha a neved egy lapon szerepel a „Human Rights” kifejezéssel, nem lehet nem gondolni az Illés zenekar hasonló című nagylemezére. A híres „fehér albumra”, amelynek egyik oldalán az a hat számból álló darab hallható, amit a nyilatkozat ihletett. Hogyan született ez a rockoratórium – ahogy akkoriban nevezték?

BJ: A nyilatkozat szövege hozzánk is csak a hatvanas évek vége felé jutott el, és nagyon meglepett, amikor megtudtuk, hogy azt a magyar kormány elfogadta és aláírta. A nyilatkozat preambuluma azt mondja, hogy ez egy olyan eszmény, „melynek elérésére minden népnek és minden nemzetnek törekednie kell”, mi pedig úgy gondoltuk, ha erre kell törekednünk, akkor lehetőség szerint ismerje meg minél több ember… Abban igazad van, hogy igen meglepő volt, amikor a londoni balhé után ezzel előálltunk. Olyannyira, hogy amikor jóval később, 1988-ban az Amnesty International csinált egy nagy nemzetközi turnét Sting, Bruce Springsteen, Peter Gabriel és mások közreműködésével, és ez a turné Budapestet is érintette, Hegedűs László, a koncert itthoni szervezője megmutatta nekik a lemezünket Human Rights felirattal, hát volt nagy csodálkozás: nem hitték volna, hogy egy kommunista országban megjelenhetett egy ilyen album.

MN: És hogyan jelenhetett meg?

BJ: Azt a korszakot sem lehet sematikusan és néhány politikai sablonnal elintézni. Például a Hanglemezgyár illetékeséről, Erdős doktor úrról – akiről rengeteg rosszat mondhat az utókor, és jogosan – jókat is lehetne mondani. Mégiscsak ő volt az, aki Bors Jenővel, a Hanglemezgyár igazgatójával felkarolta a beatzenének nevezett új műfajt. Persze elsősorban azért, mert üzleti lehetőséget láttak benne, de valamennyire azért is, mert ugyan baloldali gondolkodású emberek voltak, de egyikük sem volt elkötelezett híve az akkori államrezonnak. Amikor beállítottunk a Human Rights elképzelésével Erdős Péterhez, tudta, hogy ez jogilag nem támadható, de gyorsan hozzátette, hogy akkor sem lehet így kiadni. De nagy ravaszul kieszelt egy trükköt: azt mondta, ha hajlandók vagyunk a lemezt – a szocialista országokban akkor hősként tisztelt amerikai polgárjogi harcos-mozgalmár – Angela Davisnek ajánlani, akkor megjelenhet.

MN: Ezt ő találta ki?

BJ: Igen. Annyi vitánk volt csak, hogy ő azt is szerette volna, ha ezt ráírjuk a lemezre, mi viszont nem. Végül abban állapodtunk meg, hogy egy Angela Davisről készült képet beleteszünk a lemezborítóba, és mindenütt elmondjuk, hogy neki ajánljuk. Arra gondoltunk – és jól gondoltuk –, hogy ez a levelezőlap méretű kép könnyen kihullik a borítóból, a lemez pedig megmarad. Úgy gondolom, hogy egy művésznek az a dolga, hogy maradandó értéket hozzon létre, de belátom, hogy ehhez sokszor alkalmazkodnia kell a környezetéhez.

MN: A lemezen Mensáros László volt a narrátor. Hogyan esett rá a választás?

BJ: Nem emlékszem pontosan. Budán, a Fehérvári úton, a Fővárosi Művelődési Házban működött az Illés Klub, én voltam a vezetője, és olyan embereket hívtam oda, akikkel érdekes dolgokról lehetett beszélgetni. Mensáros László is a vendégünk volt, valószínűleg utána kértük föl a szereplésre, mivel fantasztikus orgánummal rendelkezett. Valószínűleg mellette szólt az emberi jogi témában hitelesített múltja is: börtönben ült 1956 után.

MN: A Human Rights zeneszerzője Szörényi Levente, de az ő nevét nem látni a decemberi koncert fellépői között.

BJ: Leventével nem vagyok rossz viszonyban, de nem mindenben azonosak a művészi elképzeléseink. Ő egyébként is a Hattyúdallal már elbúcsúzott, nagy koncerteken nem vesz részt, legfeljebb néha örömzenél a Vujicsics együttessel meg a Miskolci Illés Emlék Zenekarral. Ráadásul a mostani koncerten nem az 1971-es lemezt fogjuk előadni. Emlékezni fogunk rá, de újabb dalok szerepelnek a műsorban.

MN: Közvetlenül a tavaszi választások előtt is egy dallal keltettél feltűnést, abból lett sajtóhír, hogy a Facebook-oldaladra kitetted a Lesz még magyar köztársaság című számodat. Hogy érezted magad a választás után?

BJ: Nem szabad kételkednem a választások tisztaságában, de azt gondolom, hogy a választási törvény ebben a rendszerben megjósolható eredményességgel működik. Most annyival rosszabb a helyzet, hogy az egész világ zavarosabb lett. Természetesen nekem is fontos, hogy a magyar nemzet, a magyar nyelv fennmaradjon, hogy az ország gyarapodjon és erős legyen, de nem vagyok biztos abban, hogy az a politika, amit most a kormányzat folytat, ehhez az eredményhez fog vezetni. Azt gondolom, hogy a magyar szellemiség világraszóló hatása is abból táplálkozik, hogy nagyon sok kultúra találkozott itt egymással, és hogy azt a gazdag szellemi örökséget kellene a leginkább védeni és ápolni, aminek a magyar nyelv a hordozója. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kirekesztésre és elzárkózásra hajlamos társadalmak elgyöngülnek és jelentéktelenné válnak. Már Szent István megírta Imre herceghez írott intelmeiben, hogy az „egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.