Interjú

„Nem akarunk várni megint négy évet”

Black Foxxes

Zene

A 2013 óta működő angol indie rock együttes három tagját Dániában értük utol: az alapító Mark Holley énekes-gitáros mellett Jack Barrett basszusgitáros és Finn Mclean dobos is nyilatkozott lapunknak.

Magyar Narancs: Finn és Jack, ti három évvel ezelőtt csatlakoztatok Markhoz, és a Black Foxxes harmadik albumán mutatkoztatok be. Korábban hol zenéltetek?

Finn Mclean: Mindketten játszottunk jó pár zenekarban. Nekem van némi jazzes múltam is, megfordultam különböző jazzegyüttesekben.

Jack Barrett: Én korábban metalos területen mozogtam, tagja voltam több tech-metal zenekarnak.

Mark Holley: Pár hónapja négyen vagyunk a színpadon. Csatlakozott hozzánk egy multiinstrumentalista zenész, Sam Irvine, aki szaxofonon, hegedűn és billentyűkön segít ki minket. Ő is jazzes háttérrel rendelkezik, ami most nagyon jól jön nekünk, mivel a koncerteken szeretünk improvizálni.

MN: A 2020-as a Badlands című számotokban az „ordibálós” ének egy kissé a Rage Against the Machine-t idézi. Ők mennyire hatottak rátok?

Mark Holley: Érdekes, amit mondasz, mert mostanában többen is jöttek nekem azzal, hogy bizonyos dalaink erre meg arra az előadóra emlékeztetik őket. Csupa olyan nevet mondtak, akire nem számítottam, és idesorolom most a Rage-et is. Valaki Jack White-ot említette az egyik számunk kapcsán. Ami a Rage-et illeti, a politikai beállítottságuk biztosan nem hatott rám, mivel én nem írok politikus dalszövegeket. De az tény, hogy részben az ő zenéjükön nőttem fel, és valamilyen tudatalatti módon biztosan hatottak rám. Imádom őket, de igazából csak az utóbbi időben fogtam fel a nagyságukat.

MN: És a Tame Impala? A Pacific című számban a dob a Tame Impalát idézi. Erről mit gondoltok?

Finn Mclean: Kevin Parker, aki egymaga a Tame Impala, alapvetően dobos, a dalai igencsak dobközpontúak. Olvastam vele egy interjút, amelyben azt mondta, hogy minden egyes szerzeménye a dobolásból indul ki, és csak utána jöhet a többi rész. A mi lemezünkön az volt a cél, hogy minél több vintage dobcuccot használjunk, valamint hogy lehetőleg minél mélyebben szóljanak a dobok. Amolyan időtlen jellegű hangzásra törekedtünk, és ebben valóban hasonlítunk a Tame Impalára, mert az ő dobhangzásuk végképp időtlennek hangzik. Nem akartunk tipikus 21. századi modern rockhangzást, mert az szerintünk túl steril.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.