„Mindent, amit eddig írtam, és sajnos Ön ki is nyomtatott, meg lehet semmisíteni. A Carmina buranával megkezdődhet az életművem” – írta Carl Orff a kiadójának, s bár kijelentése első felével betalált, a másodikat nem tudta érvényesíteni: máig egyműves szerzőként ismerjük. Pedig ezzel az egyetlen művel is csak a gond van. Arról máig lehet vitatkozni, hogy egyszerűen lebutított másolata Stravinsky Menyegzőjének, vagy a náci műeszmény legprofibb, legszívósabb megtestesüléséről beszélünk, arról viszont nem, hogy páratlanul népszerű. „Tiszta, viharos, mégis fegyelmezett zene, amit a mi időnk megkíván” – lelkendezett róla a Völkischer Beobachter. Vajon igazságtalanok vagyunk a zeneszerzővel, aki párttag nem volt, himnuszt sem írt a Führerhez, legfeljebb opportunistának nevezhető? (Bezzeg Prokofjev és Sosztakovics, akik néhányszor szerenádot adni kényszerültek Sztálinnak!) Hiszen az idő amúgy is igazságot tett: a betiltott Szentivánéji álom helyébe komponált darabjáról azóta sem hallott senki, Mendelssohn ellenben örök. Orffot ugyanez a hajlíthatóság vezette, amikor a nácitlanítást végző szövetségesek kihallgató tisztjeinek „szürkezónásra” hazudta magát. S anélkül, hogy a relativizálás hibájába esnénk, hadd említsük meg egy másik bűnét: az ő pedagógiai módszerét követve adták iskolás gyerekek ezreinek a kezébe az elviselhetetlenül sípoló furulyát.
A Danubia Zenekar és Kesselyák Gergely karmester koncertjén azonban nemcsak a Carmina burana szerepel, hanem – az ellentétek vonzástörvénye szerint – a finn Rautavaara látomásos szimfóniája, A fény angyala is (Zeneakadémia, február 16., fél nyolc). Másnap kerül a Pikk dáma az Operaház műsorára: a két évtizede bemutatkozó produkció rendezője Vagyim Milkov, főszereplői pedig Haja Zsolt, Lukács Gyöngyi és Szvetlana Akszenova.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
