Magyar Narancs: Mire számíthatnak a nézők a most kezdődő turnén?
Tony Levin: Különleges helyeken lépünk fel, és egy kicsit olyanok leszünk, mint egy nagyzenekar: nyolcan a színpadon, mindannyian öltönyben. A repertoárról nem nagyon mondanék semmit; már csak azért sem, mert bizonyos dolgokban még én sem vagyok teljesen biztos. (Az interjú a június 12-én induló koncertkörút előtt készült – N. I.) Komoly próbafázisban vagyunk – néhány napja jöttem haza Angliából, ahol heteken keresztül próbáltunk. Elővettük pár olyan klasszikus darabunkat, amiket az utóbbi időben nem játszottunk, de nem mondhatom meg, hogy mik ezek. Mielőtt elindul az európai körút, ismét összejövünk a próbateremben egypár hétig. Szerencsére elég gazdag életműből válogathatunk. Általában úgy fest nálunk a turnérutin, hogy Robert Fripp (a King Crimson alapító gitárosa – N. I.) elmegy reggelizni, és evés közben kitalálja, mi legyen az aznapi szettlistán. Ezt aztán megírja nekünk e-mailben, és megkérdezi, hogy van-e bármelyikünknek kifogása az ötleteivel szemben. Délután háromkor találkozunk a beálláson, és akkor már tudjuk, hogy aznap este mit fogunk játszani. Hogyha egy városban egyszerre több koncertet is adunk, akkor megpróbáljuk minél jobban megvariálni a szettet.
MN: A zenekar 1968-ban alakult, te 1981-ben csatlakoztál. Amikor még nem voltál a King Crimson tagja, emlékszel, hogy mikor hallottad először a zenéjüket?
TL: Sajnos nem, nagyon régen volt már. Roberttel előtte már többször is zenéltem együtt; először akkor, amikor mindketten szerepeltünk Peter Gabriel 1977-es első szólóalbumán. Ennek a lemeznek a turnéján mind a ketten részt vettünk, aztán játszottam Robert első, Exposure című szólóalbumán is 1979-ben. Imádtam vele zenélni, és úgy rémlik, hogy ennek hatására kezdtem el hallgatni a korai King Crimson-lemezeket. 1981-ben alakult újjá a zenekar, és eleinte még úgy volt, hogy nem is King Crimson, hanem Discipline lesz. Végül aztán az a visszatérő album címe lett, a zenekarnév pedig megmaradt. Az akkori turnén természetesen játszottunk régi darabokat is, ami azt jelentette, hogy alaposan végig kellett hallgatnom a korai lemezeket. Még manapság sem nevezném magam szakértőnek a korai cuccokkal kapcsolatban, de amikor 1981-ben beszálltam hozzájuk, már elég jól ismertem Robert játékstílusát.
MN: Úgy tudom, hogy amikor a zenekar basszusgitárost keresett, akkor az első választás Jeff Berlin lett volna, viszont a tagok szerint túlbasszusozta a dalokat. Te mivel nyerted el a szimpátiájukat?
TL: Hallottam ezt a sztorit, de őszintén szólva soha nem kérdeztem rá erre a többieknél. Amikor elhívtak jammelni, fogalmam sem volt róla, hogy épp egy meghallgatáson veszek részt. Azt hittem, hogy épp egy új zenekart alapítunk. Csak később tudtam meg, hogy igazából egy válogatón vettem részt. Utólag már nem nagyon szoktam erre visszagondolni. Ami az én játékstílusomat illeti, sok más zenészhez hasonlóan egyszerűen csak figyelem a zenét, és igyekszem reagálni rá a magam módján. Az biztos, hogy másképp játszottam akkor, mint Jeff. Van egy bizonyos stílusom, amit még bővítettem azzal, hogy bevittem az együttes hangszerparkjába a Chapman sticket. Sosem kérdeztem meg a srácokat, hogy konkrétan miért vettek be, meg hogy miért kedveltek meg.
MN: A koncertek során, a zene előadása közben jobban kötődsz azokhoz a tételekhez, amiket együtt írtál/készítettél a többiekkel, a korai dalokhoz képest?
TL: Jó kérdés… Az az igazság, hogy viszonylag kevés olyan darabot szoktunk játszani, amiben már én is közreműködtem, bár ez turnénként változhat. A mostani koncertkörúton talán valamivel többet játszunk a későbbi korszakból. Volt egy időszak a 2000-es évek elején, amikor nem voltam tagja a King Crimsonnak – akkor Trey Gunn volt a basszusgitáros. Azon a két lemezen, amin ő játszott, nagyon bonyolult touch gitár témák vannak, és ezeket nekem később roppant nehéz volt megtanulni. Persze a régebbi dalok megtanulása, eljátszása is komoly kihívást jelent. Nagyszerű basszusgitárosok voltak előttem a zenekarban: John Wetton, Greg Lake… Amikor az ő dolgaikat játszom, egyrészt meg akarok tartani valamennyit a stílusukból, másrészt azért bele akarom vinni a saját egyéniségemet is. Talán azt is mondhatnám, hogy a zenei játékommal beszélek. Régóta játszom már a zenésztársaimmal, régóta játszunk bizonyos dalokat, de még mindig úgy vagyok vele, hogy alakítgatom benne a saját részeimet. Nem szeretem mindig ugyanúgy eljátszani őket. Ami a saját King Crimson-os dolgaimat illeti, azokat is szeretem variálni. Ez a többi tagra is jellemző: nem egy helyben álldogálunk, hanem igyekszünk fejlődni.
MN: A King Crimson akkor adott ki utoljára lemezt, amikor legutóbb Magyarországon járt a zenekar: 2003-ban. Várható esetleg egy újabb album valamikor a jövőben?
TL: Nem tervezünk ilyesmit. Persze eddig mindig az volt, hogy ha én valamit megjósoltam a zenekarral kapcsolatban, annak pont az ellenkezője következett be. Robert gyakran meglep minket, úgyhogy végül is bármi megtörténhet. Gyakran kérdezik ezt tőlem, és sosem tudok konkrét választ adni. Korábban úgy zajlottak a dolgok, hogy kb. hat hónapon keresztül írtunk egy albumot, és aztán három hónapra bevonultunk a stúdióba, hogy felvegyük. Ezután mindig jött egy szörnyű, kb. féléves időszak, amíg megkeverték a dalokat, elkészült a borító, ilyesmi. Utána ugyebár turné, ami meg eltart vagy egy évig. Nagyon élvezzük az élő zenélést, és nem akarunk egy újabb lemez miatt egy egész évet kihagyni. Inkább turnézunk, és időnként rögzítünk egy-egy koncertet. Az utóbbi időben ez helyettesíti nálunk a stúdióalbumot. Persze a koncertlemezeink régi dalokat tartalmaznak, de azokhoz néha hozzárakunk kisebb új részeket. Sokszor ez a próbák során is így van: mostanában is betanultunk egy-két új témát a közelgő koncertekre. A rövid válaszom a kérdésedre az, hogy nem tervezünk új lemezt, és nagyon meglepne, ha mégis máshogy alakulna a dolog. De ahogy említettem, értek már meglepetések ebben a zenekarban.
MN: Nem csak King Crimson-album nem jelent meg régóta, 16 éve várunk egy újabb
Peter Gabriel-lemezre is. Te vagy az állandó basszusgitárosa, hátha tudsz erről némi információval szolgálni.
TL: Hidd el, én is nagyon várom, hogy legyen egy új album. Pár éve felvettünk egy új dalt, amiről Peter azt mondta, hogy a következő lemezére szeretné rárakni. Azóta viszont nem is beszéltem vele ilyesmiről, és ki tudja, lehet, hogy készül már az album, csak valaki mással képzeli el a basszust, nem velem. Akárcsak sokan mások, én is a rajongója vagyok, és reménykedem, hogy csinál még lemezt, meg hogy turnézni is fog még.
MN: Miután Roger Waters távozott a Pink Floydból, te játszottad fel a basszust 1987-ben, az első nélküle készített Floyd-albumra, a Momentary Lapse of Reasonre. Hogyhogy utána nem mentél turnézni velük?
TL: Egyszerű oka volt ennek: tartott még a So című Peter Gabriel-album turnéja. David Gilmourék hívtak, mentem is volna velük, és mindössze pár héten múlt az egész – ennyivel lógott bele a Gabriel-turné vége a Floydé elejébe. Sokat gondolkoztam rajta, de végül arra jutottam, hogy még csak meg sem kérdezem erről Petert, bármennyire is szerettem volna turnézni a Floyddal. Egyszerűen nem lett volna tisztességes vele szemben. David természetesen megértő volt, és amikor később New Yorkban játszottak, felkértek, hogy vendégeskedjek azon a koncertjükön. Jó emlékeim vannak a lemezfelvételről, és lenyűgözött az a profizmus, ahogy a munkához hozzáálltak.
MN: A King Crimsonnal játszani szoktátok a Heroes című David Bowie-számot. A dal eredeti stúdiófelvételén Robert Fripp gitározik. Amikor öt évvel ezelőtt Bowie felkért téged, hogy basszusozz a Next Day című visszatérő albumán, az Frippen keresztül jött létre?
TL: Ami a Heroest illeti, imádom játszani, mert annyira más, mint a King Crimson zenéje, és jóval egyszerűbb is! A közönség nagyon szereti, eszméletlenül ikonikus benne a gitártéma, és pont megfelelő dal a koncertek végén, bár nem mindig játsszuk el. Ami a kérdésedet illeti, nem a Next Day volt az első közös munkám Daviddel – korábban már basszusoztam az egyik dalában, de nem emlékszem, melyik lemezen jelent meg. (A Slip Away című számról van szó a 2002-es Heathen albumon – N. I.) Nagyon izgatott voltam, amikor felkért, hogy játsszak a Next Dayen. Amúgy nem Robert ajánlott be, hanem az album producere, Tony Visconti gondolta úgy, hogy az én basszusgitározásom passzolna a dalokhoz. Nagyszerű emlékeket őrzök a közös munkáról. Greenwich Village-ben vettük fel a dalokat egy nagyon pici stúdióban, és természetesen titokban kellett tartani mindent. Nem esett nehezemre csendben maradni az egésszel kapcsolatban. Pár embert leszámítva senki sem tudta, hogy milyen album felvétele zajlik ott. A lemez összes dalához feljátszottam a basszustémákat, végül öt számban hallható az én játékom. Lenyűgözött, hogy mennyire jók a dalok. Mindig úgy kezdtük a felvételeket, hogy David elénekelte, illetve elzongorázta nekünk az adott számot. Nem tartott sokáig az egész: hat nap alatt feljátszottam mindent. Ami a leginkább megmaradt bennem, az az, hogy David mennyire jó zenész volt a fantasztikus énekesi és dalszerzői képességei mellett. Félreértés ne essék, nem azt akarom ezzel sugallni, hogy korábban rossz zenésznek tartottam, de tényleg fogalmam sem volt róla, hogy ennyire kiválóan zongorázik. Ez nagyban megkönnyítette a felvételeket. Igencsak konkrét elképzelései voltak arról, hogy ki mit játsszon, és ennek is volt köszönhető, hogy hamar végeztünk. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy közreműködhettem azon a lemezen.
MN: Nemcsak zenészként vagy híres, hanem arról is, hogy te voltál a világ egyik legelső bloggere. Ha az ember megnézi a honlapodat vagy a Facebook-posztjaidat, akkor egyértelműen látszik, hogy továbbra is nagyon szereted dokumentálni a hétköznapjaidat. Annak idején milyen indíttatásból vágtál bele ebbe az egészbe?
TL: Érdekes, mert nem azért vágtam bele ebbe az egészbe, ami később lett belőle. Már a korai 90-es években volt saját honlapom, és jóval korábban lett e-mail-címem, mint sok más embernek. Amikor a nyolcvanas években a King Crimsonnal és Peter Gabriellel turnéztam, a sok különböző időzóna miatt nehéz volt kommunikálni a menedzsmentekkel. Éppen ezért beszereztem egy e-mail-címet, ami megkönnyítette az életemet. A 90-es évek elején meg csináltam egy saját weboldalt, könnyű volt levédetnem a tonylevin.com-ot. Volt egy szólólemezem 1995-ben, a World Diary, és arra gondoltam, hogy a weben is megpróbálom értékesíteni. Szerencsére működött a dolog csekkes fizetésen keresztül, mert akkoriban még nem lehetett az interneten fizetni. Ami pedig a bloggerkedést illeti, eleinte kisebb, rövid szövegeket írogattam, és akkoriban még csak nagyon kicsi képeket lehetett feltölteni. Tetszett, hogy az embereket nemcsak a zeném, hanem a zene mögött álló ember, illetve a kulisszák mögötti fotók is érdeklik. Azt vettem észre, hogy az internet fokozatosan lebontja a falat a zenész és a zenehallgató között. Sok művész nem akarja, hogy elkülönüljön a közönségétől, és ebben segít a technológia. Egy ideje azt is csinálom, hogy a koncertek végén lefotózom a közönséget. Felrakok róluk egy nagy felbontású fotót, és a nézők megtalálhatják magukat a fényképen.
A King Crimson június 29-én játszik a Müpában
