Magyar Narancs: A zenekar Ilf–Petrov Tizenkét szék című regényének egyik főszereplőjéről kapta a nevét, de több volt ez puszta névadásnál: dalszövegeitekben visszaköszönt jó néhány párhuzam a regény cselekményével, többen is felbukkantak szereplői közül. Honnan jött ez a rajongás?
Pap Béla: A gyerekkoromat Moszkvában töltöttem, mivel apám repülőtiszt volt a Magyar Néphadseregben, s kötelező jelleggel pár évet a Szovjetunióban töltött. Az általános iskola alsó tagozatát végeztem ott, és mivel a szerzett nyelvtudás és élmények az orosz kultúrához is kötődtek, a későbbiekben sem szakadtam el ettől, orosztanár lettem. Akkoriban a szovjet-orosz irodalommal elég sokat kellett foglalkoznunk, de az olvasott művek sorából nagyon kilógott Ilja Ilf és Jevgenyij Petrov két szatirikus regénye, a Tizenkét szék és az Aranyborjú. A Tizenkét szék valójában a kisember ösztönös útkeresését, kitörési vágyát mutatja be egy épülő, új társadalmi rendben, a szereplők pedig megfeleltethetők e társadalmi rend különböző figuráinak. Engem a mai napig meglep, hogy ez a könyv a korai szocializmus korszakában, 1928-ban megjelenhetett. A különböző korabeli pártrendezvények eszmefuttatásai és a megtapasztalt hazai valóság közötti ellentmondások késztettek, hogy olykor papírra vessem a gondolataimat, s ezekből később dalszövegek születtek. Sajnos semmilyen hangszerhez sem értek, sőt kifejezetten zenei antitalentum vagyok, de az akkori barátnőm, Pap Csilla – aki immár 37 éve a feleségem – komolyan érdeklődött a színház és a zene világa iránt, jól is énekelt. Ez épp elég motiváció volt ahhoz, hogy Vígh Csaba basszusgitárossal és Csomor Csaba dobossal zenekart alapítsunk. Így aztán azok a gondolatok, amelyeket addig a fiókban lapuló jegyzetekben fogalmaztam meg, tulajdonképpen Csilla hatására „alakultak” át szövegekké. Hamarosan „beszerveztük” a kiváló gitárost, Dian Róbertet is, akit onnan ismertem, hogy korábban rocktörténeti előadásokat tartottam, és olykor a gitárjával ő volt a „zenei aláfestés”. Az együtteshez csatlakozott még a főiskolai évek alatt megismert barátom, L. Menyhért László fuvolista, aki művészettörténészként, egyetemi oktatóként is ismertté vált. Megkönnyítette a dolgot, hogy ekkor már öt éve népművelőként dolgoztam Szolnokon, és a zenekar körüli „menedzseri” teendőket némi tapasztalattal és főként sokkal nagyobb lelkesedéssel tudtam csinálni, mint a szabás-varrás tanfolyamok, vagy akár a nyugdíjasklub borkóstolóinak szervezését. Az nem volt magától értetődő, hogy a zenekar összes tagja magáénak érezze a Tizenkét szék mondanivalójából is merített gondolatokat, és azonosuljon vele. Különben is L. Menyhért László – aki tíz éve hunyt el 56 éves korában – meg magam is, úgy tíz évvel voltunk idősebbek, mint a többiek. Az egykori gitárosunk vallotta be nemrég, hogy neki akkoriban fogalma sem volt, hogy miről szóltak a számok szövegei, de nem is igazán érdekelte. Őt a zene izgatta, a riffek, a szólók, a ritmusok. A zenekar létezéséhez persze az is jótékonyan járult hozzá, hogy a művelődési ház különböző helyiségeiben próbálhattunk, elég jó minőségű erősítőkön.
MN: „Féltem Ippolit Matvejevicset, mert bizonyos bevett szokások, lapos, előadói sztereotípiák, fásult formai modellek megszüntetése, illetve megváltoztatása miatt könnyen halálra ítélheti önmagát az utánpótlás eme kiváló zenekara” – írta rólatok 1987-ben Weber Kristóf kortárs zeneszerző, hozzátéve, hogy az lehet a célotok, hogy az ismeretlenségből úgy kerüljetek ki, hogy „magát az Ismeretlent” mutatjátok. „Csak egyetlen példát említek, a zenei eklektikát, tehát már közismert hangzásfordulatok egymáshoz integrálását” – tette hozzá. Valóban ennyire tudatos zenei attitűdről volt szó?
PB: Inkább arról volt, hogy általában a szöveghez kerestünk megfelelő zenét, és nem fordítva, ahogy az általában megszokott. Ráadásul a szövegeim egyáltalán nem követték a rockszámok hagyományos szerkesztési elveit – verze, verze, refrén stb. – sem, ezért alakult ki az, hogy egy-egy szám különféle, eltérő zenei elemekből is álljon.
MN: Mennyire fogadta a produkciót értő közönség?
PB: Úgy mondanám, hogy tapostuk az utat. Én szerveztem, amit csak tudtam, mentünk mindenfelé, ahová csak lehetett. Mivel korábban Csillával amatőr színházi produkciókban is felléptünk, igyekeztünk az ott szerzett tapasztalatokat is beemelni a produkcióba, s megnyerni az erre fogékony hallgatókat. Végeredményben megtaláltuk a közönségünket, és ha kezdetben idegenkedtek is attól, hogy nem hagyományos könnyűzenei produkciót hallanak, idővel ráéreztek a sajátos zenei (ön)kifejezésre, talán meg is szerették. Mindezt jól példázza az az 1987 végén tartott, s utóbb a YouTube-ra is felkerült koncertünk, amelynek az elején még csak ímmel-ámmal reagált a közönség, de a műsor végén már folyamatos a vastaps. Ehhez valószínűleg hozzájárultak azok az ironikus-humoros átkötő szövegek, konferálások is, amelyek olyan visszásságokról szóltak, amelyek benne voltak a levegőben, de a nyilvánosság előtt nem volt ildomos róluk beszélni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
