Magyar Narancs: Egy régi interjúban olvastam, hogy élete első színházi próbája a Poppea megkoronázása állítópróbája volt Zürichben, amikor még Nikolaus Harnoncourt asszisztenseként dolgozott. Az a Poppea máig legendás emlékű produkció, s tudható, hogy önre akkor nagy hatást gyakorolt a rendező Jean-Pierre Ponnelle személye. A Poppea iránti érdeklődése is onnan datálható?
Fischer Iván: Igen, ez az egyik legszebb emlékem. Ponnelle felkarolt engem, vitt ide-oda, például Salzburgba, ahol A varázsfuvolát rendezte, együtt ültünk a nézőtéren, amolyan fiatalabb barátja vagy tanítványa lettem. Megbeszélte velem a kétségeit, a frusztrációit, de az álmait is. Egész éjszaka hallgattuk Strauss Ariadnéját a hotelszobájában, ezt az operát nagyon szerette, és velem is megszerettette. Fiatalon meghalt, úgy éreztem, soha többé nem találkozom már ilyen lelki társsal, egyedül maradtam. Illetve, amit próbálok az opera műfajában, a zene és a színház organikus egysége, és mindkettő újító jellege, mindez Ponnelle szellemiségének folytatása. Nagyon szerettem. A Poppeát vele ismertem meg, persze Harnoncourt-ral is, de Ponnelle volt a meghatározó egyéniség. Ez volt a hetvenes évek történelmi jelentőségű előadása, én a csembalónál ültem, és betanítottam az énekeseket. Néha felálltam, beleszóltam, de Ponnelle figyelmeztetett, ne pattogjak, azután mégis elvitt ebédelni a Conti nevű zürichi étterembe, mert érezte, hogy bár nincs még operai tapasztalatom, nekem is fontos a darab. Huszonöt éves voltam akkor.
MN: Azután 2005-ben Lukáts Andorral közösen meg is rendezte ezt a Monteverdi-operát csupa színésznövendék közreműködésével. Hogyan formálta az a produkció a műre vonatkozó elképzeléseit?
FI: Nagyon elegem volt a hangjukat öblögető énekesekből. Az érdekelt, hogy a Monteverdi-féle énekbeszéd talán jobban megvalósítható színészekkel. Az eredmény egyes jelenetekben kiváló volt, máshol hiányzott a kiművelt éneklés. Csodálatos volt Andorral és a fiatal színészekkel dolgozni. A színészek sokkal mélyebben, alaposabban, őszintébben dolgoznak, mint az énekesek. De ez egy radikális, egyoldalú kísérlet volt. Nyilván szükség van az éneklés művészetére is. A legjobb az lenne, ha kiművelt hangú énekesek úgy dolgoznának, mint a színészek. Néha találkozom egy-egy ilyen énekessel, ez az igazi ünnep.
MN: Monteverdi operai életművének utókorra maradt része tele van nyitott kérdéssel: a megszólaltatást érintőekkel csakúgy, mint filológiai jellegűekkel. A Poppea esetében ezek egészen a szerzőségig elérnek, hiszen az opera tán leghíresebb részlete, a Pur ti miro alkalmasint nem Monteverditől való. Ezek feszélyező döntéskényszert jelentenek a karmester-rendező számára, vagy inkább felszabadítóan hatnak rá?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
