Interjú

„Időtlen hangulat”

Keep Floyding zenekar  

  • Soós Tamás
  • 2021. szeptember 8.

Zene

Több, mint húsz éve játszanak Pink Floydot, a Müpában A Falat, az aquincumi amfiteátrumban a legendás pompeji koncertet adták elő. Azóta évről évre fellépnek az aquincumi romok között. Goldschmidt Gábor énekes-gitárossal, Tóth András gitárossal és a zenekar vizuáltechnikus-menedzserével, Balázs Lajossal beszélgettünk.

Magyar Narancs: Miért pont a Pink Floyd?

Tóth András: Négyéves korom óta hallgatom. Rettenetes minőségű kalózmásolatban volt meg otthon a Live at Pompeii és a Momentary Lapse of Reason turnéján készült A Delicate Sound of Thunder, mégis meghatározó élményem volt a látvány, és a zene atmoszférája. Nyilvánvaló, hogy nem ez a világ legbonyolultabb zenéje, de korszak- és műfajalkotó, amelynek hatását ma is érezzük a popiparban.

Goldschmidt Gábor: Én a kísérletezésben látom poptörténeti jelentőségüket. Az új technikákat úgy építették be a zenéjükbe, hogy hűek maradtak önmagukhoz. Az Echoes vinnyogós gitárhangjaitól kezdve az On the Run szinti-loopjain át a szögelős, diszkós Another Brick in the Wallig, hogy aztán a nyolcvanas években megszülessen az a kissé steril, kissé elektronikus, de rendkívül jellegzetes hangzás. Az első néhány Queen-lemez borítója büszkén hirdeti, hogy nem használtak szintetizátort. A Pink Floydnál ez elképzelhetetlen lett volna.

Balázs Lajos: És akkor a színpadi fény- és hangtechnikáról, a vetítésekről, a surround hangzásról még nem is beszéltünk.

MN: Akkor beszéljünk. A Pink Floyd híresen audiofil zenekar volt, mindig a legkorszerűbb stúdiótechnikával vették fel a soksávos, aprólékosan kidolgozott számaikat. Élőben hogyan lehet előadni ezeket?

Tóth András: Arra törekszünk, hogy minél autentikusabb legyen a hangzás, és azt kapja a közönség, amit a Pink Floydtól vár. Ebbe vegyítjük bele néha és lehetőleg stílusosan a saját megoldásainkat egy-egy szóló vagy hang erejéig.

Goldschmidt Gábor: Az emberek többsége azt szeretné viszonthallani, ami az albumon szól, de szívesen csempészünk be ötleteket a koncert- és bootlegfelvételekről is, mert úgy átfogóbb képet tudunk adni a Pink Floyd munkásságáról. Ez főleg a tagok szólódalaira és a hetvenes évekbeli szerzeményekre igaz, mert ott engedi a zene a kalandozást, az improvizációt. A későbbi számokban rengeteg háttérsáv szól, finom effektek vannak, ezekhez tartanunk kell magunkat élőben. Az Echoest például az albumverzióból és a Live at Pompeiiből ollóztuk össze, így született meg egy sajátos Keep Floyding-változat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.