Magyar Narancs: Különleges jelentése van a nevének: a dal istennője. Ha jól tudom, ez nem művésznév.
Yungchen Lhamo: Így van. Tibetben az emberek általában a tanítójukat, a helyi lámát kérik meg, hogy adjon nevet a gyermeküknek. Persze a szüleimnek is volt saját elképzelésük arról, hogy szerintük milyen név illene hozzám, az ötleteiket titokban tartották, és végül elfogadták azt a nevet, amelyet háromnapos koromban a láma adott nekem.
MN: Gondolja, hogy ez a név meghatározta az élete későbbi alakulását?
YL: A szüleim mindketten szerzetesek voltak, ezért gyerekként sosem gondoltam arra, hogy egyszer énekes leszek. Sok akadályt kellett leküzdenem azért, hogy ma ezt csinálhassam. Gyakran meglepődnek az emberek, amikor megtudják a nevem jelentését, és úgy gondolják, biztosan ez jelölte ki az utamat. Ez az út azonban egyáltalán nem volt könnyű, hiszen nő vagyok, egy olyan nyelven énekelek, amelyet nagyon kevesen értenek, és nagy zenekar sincs mögöttem. Sokan gondolják úgy, hogy ha az ember csinál valamit, akkor azért csinálja, hogy nagy és híres legyen. Bár számos díjat nyertem és bejártam a világot, továbbra is mantrákat éneklek és dalokat írok, s ez tesz boldoggá.
MN: 1989-ben a Himaláján keresztül hagyta el Tibetet. Milyen emlékei vannak erről az útról?
YL: Nagyon nehéz pillanat, amikor összecsomagolsz, és elindulsz az ismeretlenbe. Amikor nem tudod, hogy visszatérsz-e valaha, és hogy látod-e még a szeretteidet. Egyedülálló anya voltam, a fiammal a hátamon indultam neki az útnak, és tulajdonképpen eldobtam az addigi életemet. Sokan nem élnek túl egy ilyen utat, de nekem szerencsém volt, elértem a nepáli határt, Nepálból pedig Indiába mentem. Vannak olyan utak és nehézségek az életben, amelyeket hiába élünk át, nem lehet róluk szavakkal beszámolni. Képek vannak bennem, de nem igazán tudok erről beszélni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
