Interjú

„Nem rólam szól”

Yungchen Lhamo énekes

Zene

Kisfiával a hátán vágott át a Himaláján, hogy aztán a kilencvenes években Ausztráliában indítsa el énekesi karrierjét. Azóta bejárta a világot, jelenleg az Egyesült Államokban él, most mégis a Balatontól érkezett a Szigetre, ahol koncertje előtt beszélgettünk a tibeti névadás jelentőségéről, egy gyerekként írt mantráról és a gyógyító hangokról.

Magyar Narancs: Különleges jelentése van a nevének: a dal istennője. Ha jól tudom, ez nem művésznév.

Yungchen Lhamo: Így van. Tibetben az emberek általában a tanítójukat, a helyi lámát kérik meg, hogy adjon nevet a gyermeküknek. Persze a szüleimnek is volt saját elképzelésük arról, hogy szerintük milyen név illene hozzám, az ötleteiket titokban tartották, és végül elfogadták azt a nevet, amelyet háromnapos koromban a láma adott nekem.

MN: Gondolja, hogy ez a név meghatározta az élete későbbi alakulását?

YL: A szüleim mindketten szerzetesek voltak, ezért gyerekként sosem gondoltam arra, hogy egyszer énekes leszek. Sok akadályt kellett leküzdenem azért, hogy ma ezt csinálhassam. Gyakran meglepődnek az emberek, amikor megtudják a nevem jelenté­sét, és úgy gondolják, biztosan ez jelölte ki az utamat. Ez az út azonban egyáltalán nem volt könnyű, hiszen nő vagyok, egy olyan nyelven énekelek, amelyet nagyon kevesen értenek, és nagy zenekar sincs mögöttem. Sokan gondolják úgy, hogy ha az ember csinál valamit, akkor azért csinálja, hogy nagy és híres legyen. Bár számos díjat nyertem és bejártam a világot, továbbra is mantrákat éneklek és dalokat írok, s ez tesz boldoggá.

MN: 1989-ben a Himaláján keresztül hagyta el Tibetet. Milyen emlékei vannak erről az útról?

YL: Nagyon nehéz pillanat, amikor összecsomagolsz, és elindulsz az ismeretlenbe. Amikor nem tudod, hogy visszatérsz-e valaha, és hogy látod-e még a szeretteidet. Egyedülálló anya voltam, a fiammal a hátamon indultam neki az útnak, és tulajdonképpen eldobtam az addigi életemet. Sokan nem élnek túl egy ilyen utat, de nekem szerencsém volt, elértem a nepáli határt, Nepálból pedig Indiába mentem. Vannak olyan utak és nehézségek az életben, amelyeket hiába élünk át, nem lehet róluk szavakkal beszámolni. Képek vannak bennem, de nem igazán tudok erről beszélni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.