„[A]mikor már nagyon öreg növendék voltam, és egy negyvenszemélyes kamarazene órán egy általam nem ismert szonátát játszottak, Weiner hirtelen leállította őket – szokása szerint. »Na kérem – mondja a zongorásnak –, mi volt a hiba?« Nem tudta. A hegedűstől is megkérdezte: »Mi volt a hiba?« Erre elkezdett sorra kérdezősködni mindenkitől, míg végül engem hagyott utolsónak. Én bizony éppen hetyegtem egy kislánnyal a hátsó sorokban. »Kérem, nem figyeltem, nem tudom, mi volt a hiba« – válaszoltam. Mérgesen rám nézett és azt mondta: »Mondja kérem, ha magába szúrnak egy gombostűt, csak akkor veszi észre, ha odafigyel?« Miután megtudtam, mi volt a hiba, ismét magyarázkodni kezdtem, hogy egy ismeretlen műnél honnan tudhattam volna. Erre Weiner ismét leégetett: »Kérem, elég soká tanult már nálam, hogy ennyi zenei ízlése legyen.«”
Banda Ede csellóművész visszaemlékezése szerint így oktatta tanítványait a 20. század egyik legnagyobb tanáregyénisége, Weiner Leó, akinek a tanítványai állítólag hallás után megismerték egymást. Solti Györggyel történt meg egyszer, hogy pár ütem játék után odafordult a partneréhez: „Mondja, mikor tanult Weinernél?”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
