Magyar Narancs: Adja magát a párhuzam: a Radiohead tavaly októberben jelentette meg In Rainbows című lemezét hasonló módon, de ők felkínálták a fizetés lehetőségét is. Ti miért nem ezt a modellt választottátok?
Németh Róbert: Azért találtuk ki ezt az egészet, mert tisztában vagyunk azzal, mi a helyzet az úgynevezett zeneiparban, a zenei világban, és nem nehéz észrevenni, hogy ezen belül Magyarországon még durvább a helyzet. Nem a radioheades, fizetős modellt választottuk, mert azt gondoltuk, hogy a jelenlegi, hazai viszonylatban ez a legadekvátabb, ez tud a leginkább működni. Az alapelv az volt, hogy el kell juttatni a zenénket a hallgatóhoz. Tudtuk, hogy az előző lemezünket is nagyon sokan letöltötték és átmásolták, tehát most úgy gondoltuk, nincs semmilyen vesztenivaló. Ha hagyományos módon jött volna ki a lemez, már a megjelenés napján ugyanúgy le lehetett volna tölteni illegálisan vagy bármilyen más módon. Amikor megjelent a Tudom, hogy szeretsz titokban, már másnap kábé ötszázvalahányan szedték le a soulseeken.
MN: A kiadó hogyan reagált, amikor előálltatok az ötlettel?
Takács Zoltán: Belementek, kötöttünk egy olyan megállapodást, aminek a lényege, hogy nekik is megfelelő legyen, és mi se jöjjünk ki rosszul a dologból.
NR: A másik indok pedig az volt, hogy tudjuk, hogyan működik Magyarországon az úgynevezett terjesztés, ami gyakorlatilag minden zenekar életének rákfenéje. Sokszor eljutott hozzánk olyan üzenet a vendégkönyvünkben, hogy például Debrecenben nem lehet kapni a lemezt, ami azért nonszensz. Ez az egész tényleg erről az egy mondatról szól: jusson el a lemez a hallgatóhoz.
Ábrahám Zsolt: Meg arról is, hogy aki megveszi a lemezt, az támogatja a zenekart. Ez egy kifejezett gesztus a hallgatók részéről. Aki nem kíváncsi a borítóra, az letöltheti ingyen a zenét. Az lenne ugye működőképes, ha ennek hatására mondjuk olcsóbb lenne egy lemez, és egyszerűen a zenehallgató meg tudná venni a lemezt a lemezboltban, mint a szerencsésebb országokban, de ez még nincs így, és nekünk sincs ráhatásunk arra, hogy mennyibe kerül egy lemez.
Szűcs Krisztián: Ha csak magamból indulok ki, és mondjuk letöltenék 15 lemezt, amiből tetszik kettő, azt a kettőt előbb-utóbb valószínűleg meg is venném. De ha nem lehetne ilyen simán hozzájutni bármihez, akkor valószínűleg a 15-ből tízet soha nem hallgatnék meg. Az is hozzátartozik ehhez, hogy a mai, fiatalabb zenehallgatók nemcsak azért nem vesznek lemezt, mert drága vagy nem tudják megfizetni, hanem mert eszükbe se jut. Megváltoztak a zenefogyasztási szokások, és erre valamilyen módon reagálni kell.
NR: Minket sokszor hívtak olyan rendezvényre, ahol amellett demonstráltak az érintettek, hogy a letöltés megöli a zenét. Ez egyfelől teljesen fals reakció: az, hogy a neten gyakorlatilag minden zenét be lehet szerezni, nemhogy nem öli meg a zenét, de soha ennyi zenét nem lehetett meghallgatni, megismerni. Ráadásul ez egy olyan dolog - bárki bármit is gondol róla -, amit már nem lehet visszaváltoztatni. Persze nyilván felmerülhetnek olyan kérdések, hogy a mennyiség milyen viszonyban áll a minőséggel, meg hogy mennyi zenét tudsz befogadni, de az biztos, hogy ha ma egy zenekar megír egy lemezt, akkor azt elméleti síkon a Földön bárhol meg lehet hallgatni, és ez egyáltalán nem öli meg a zenét.
MN: Valószínűleg lesz ennek a lépésnek olyan, rosszindulatú értelmezése, hogy ez csak egy jófejkedő gesztus a részetekről.
NR: Nem bonyolult ez, egyszerűen csak arról szól a dolog, hogy minél több emberhez jusson, juthasson el az új lemez. Ráadásul ennek az egésznek a formája egy blogos oldal (www.hs7.blog.hu), ahol plusztartalmakat is lehet találni: próbatermi fotók, saját lemezborító-pályázat, és lesz majd egy werkfilm is.
MN: Hazai közegben azért mégis más a szituáció, mint mondjuk Nagy-Britanniában.
SZK: Valóban más, de ezzel mi nem vagyunk bátrabbak, mint a Radiohead, ők voltak bátrak, mert ott azért még mindig létezik valamiféle lemezvásárlói magatartás, itthon pedig gyakorlatilag alig van lemezvásárlás. Inkább ott bátorság ilyet csinálni, ahol még vesznek lemezeket. Nem indítottunk el semmilyen forradalmat ezzel.
NR: Magyarországon ilyet csinálni nem olyan nagy bevállalás, mert lemezt amúgy se vesznek, ez inkább csak azt mutatja, hogy van egy ilyen modell, ami működhet jól. Egy személyes állásfoglalás részünkről. Vannak bizonyos objektív tények: a jelenlegi lemezpiacnak nem így kéne kinéznie, és ebben az esetben lehet ez egy alternatív megoldás, ami felhívhatja a figyelmet arra, hogy valami nem jól van.
MN: Ha fizikai formátumban is megjelenik, azon lesz plusztartalom vagy -szám?
NR: A CD november végén jelenik meg. Azért azt tudjuk, hogy más minőség CD-n hallgatni zenét, mint mp3-ban, és más materiálisan kézbe venni egy lemezt, mint egy mappában tárolni, szóval a plusz az maga a hangminőség és a lemez. Mi egyébként nagyon ritkán csinálunk olyat, hogy 48 számból választjuk ki a 12 dalt, általában annyi számunk van mindig aktuálisan, amennyi a lemezre kerül.
MN: Máshogy vettétek fel a lemezt az online megjelenés miatt, mint a korábbiakat?
SZK: Gyakorlatilag teljesen más módszerrel dolgoztunk most, de ennek semmi köze az internetes megjelenéshez. Eddig nagyjából minden lemezfelvételnél az volt, hogy bementünk a kiadó által kibérelt stúdióba, ott eltöltöttünk nem túl sok időt, idegrohamok közepette felvettük a zenét, és letudtuk a keverést, masterelést is. Most pedig Japán (Takács Zoltán - H. M.) vezetésével történtek a felvételek, és sokkal emberibb volt minden, a keverés pedig több helyszínen zajlott: próbateremben, lakásban, kanapén, nyitott ablaknál.
TZ: A vicces az, hogy véletlenül alakult így, hogy összevissza vettük fel a számokat. Úgy volt, hogy a mi kis stúdiónkban fogjuk csinálni az egészet, ahol a demó is készült, de az történt, hogy kirúgtak minket a helyről, megszűnt a stúdió, és a komplett technikát felhoztuk a nappalimba és a próbaterembe, és amikor kedvünk meg időnk volt, felvettük a dalokat.
MN: Ennek köszönhető, hogy zeneileg van néhány teljesen szokatlan megoldás? "Népdal", belassult soulballada vagy a hangszerek közt egy fafurulya...
TZ: A dalok már eleve azt generálták, hogy ez egy eklektikus lemez legyen. Sokféleképpen szólnak a számok, nem nagyon lehetett volna ezekre a dalokra egy hangzásvilágot ráhúzni.
SZK: Az előző lemezzel szembeállítva a Jazz javára ezt a változatos hangzást írnám, mert ott pont az volt, hogy teljesen más hangulatú számok nagyjából egy síkban mozogtak, de nem feltétlenül jó értelemben. Most viszont jó értelemben eklektikus lett. Ráadásul eddig mindig úgy dolgoztunk, hogy írogattuk a számokat a próbateremben, felvettük a demót, és az már nem sokat változott lényegében. Most radikális változásokon estek át a számok a demóhoz képest.
NR: Végül is ez lenne a produkciós munka lényege. Egy ideális lemez úgy születik, hogy van egy demó, és az csak az alapanyag - az egyik számot elvinni szellősebb irányba, a másodikat akusztikusra venni, a harmadikat durvábbra, és így tovább, ennek igazán így van értelme. Hogy ne menjünk messzire, kedvenc "kályhánk", a Beatles lemezeinél (Revolver, Rubber Soul vagy a Sgt. Pepper) lehet ezt a legjobban hallani. Ez a popzenei tradíció létezik már vagy legalább 40 éve - hogy egy lemez hangulatok mentén legyen különböző irányokba eltologatva. Most úgy gondoltuk, hogy próbáljunk meg ne csak stilárisan színes lemezt csinálni, hanem a tartalomhoz legyen hozzárendelve a forma is.
MN: Az eddig megjelent HS7-lemezeken nem igazán volt klasszikus értelemben vett producer, most viszont Tövisházi Ambrus lett az. Ő hogy jött a képbe?
ÁZS: Akartunk egy olyan embert, akinek közös elhatározásból megengedjük, hogy beleszóljon a zenébe. Olyan hangmérnökeink voltak eddig, akikben volt produceri affinitás, de hagyományos értelemben vett producerünk még soha nem volt. Kellett egy külső fül, aki máshogy gondolkodik akár. Ismertük a lemezeket, amiken közreműködött: a Kiscsillag (Greatest Hits Vol.1) lemezén nagyon jól szóltak a gitárok, a Péterfy Bori-album (Péterfy Bori & Love Band) pedig a sokszínűsége miatt tetszett nekünk. A legviccesebb az, hogy ő lepődött meg a legjobban, amikor megkértük: nem volt nagy rajongója a zenekarnak, de ez kifejezetten jót tett.
SZK: Az is fontos, hogy a produceri munka nem a stúdióban kezdődött, hanem ott, hogy meghallgatta a dalokat, és mindenről elmondta a véleményét. Gyakorlatilag teljesen áthangszereltünk négy-öt számot úgy, hogy beláttuk mi is, hogy az úgy tényleg jobb. Volt olyan példa, hogy őt is meg lehetett győzni, vagyis viszonylag súrlódásmentesen sikerült összehozni a lemezt. Ugyanakkor a mi zenei világunkhoz vagy hangzásunkhoz képest az, amit ő képvisel, nagyon jó hatással volt, még ha nagyjából félúton találkoztak is az elképzelések. Mi hajlamosak voltunk arra a korábbi lemezeken, hogy teljesen különböző világú számokra azonos szószt tegyünk, Ambrus viszont extremizálta a dolgokat: ha gyors, akkor legyen tényleg gyors, ha lassú, akkor nagyon lassú (erre példa a Mától nem számolom című szám).
NR: Egyébként úgy kezdődött, hogy mikor megkérdeztük őt, két nap gondolkodás után azt mondta, hogy "teljesen bolond ötlet, nektek szinte teljesen más elképzelésetek van a zenéről, pont ezért elvállalom". Ez jó belépő volt.
MN: Tavaly tavasszal Nyugat-Európában turnéztatok a Church előzenekaraként, az angol nyelvű lemezetek (Sordid Little Symphonies) anyagával. Túl azon, hogy kivételes helyeken játszottatok, milyen haszna volt ennek a körútnak?
SZK: Azt már csináltuk korábban, hogy elmentünk Németországba vagy Ausztriába, és kisebb-nagyobb klubokban, 30 vagy 60 ember előtt játszottunk, de azért most elég komoly helyeken léptünk fel, például Koppenhágában a Vega klubban, ahol előttünk pár nappal a Nine Inch Nails meg az Interpol játszott, meg Amszterdamban a Paradisóban. Ilyen helyekre nem jutottunk volna el önállóan. Az volt a legviccesebb az egészben, hogy arra számítottunk, hogy például a londoni koncert az csúnya lesz, és valószínűleg az angol közönséget nem érdekli egy ilyen zenekar, ehhez képest telt ház előtt játszottunk az Islington Academyn, ez volt a csúcs az egész turnén. De más városokban is az volt jellemző, hogy az emberek lejöttek este nyolcra a helyre, megnézték az előzenekart, és még tetszett is nekik.
NR: Az az esszenciája ennek az egésznek, hogy működhetne a dolog, de egy magyar zenekarnak baromi kevés esélye van labdába rúgni, ezt látjuk más példákon is. Ez a történet nem rólunk szól, hanem ez is egy helyzet: ha odaállunk a színpadra, és játszunk, akkor teljesen jól működik a dolog, de az, hogy egy zenekar iparszerűen meg tudjon jelenni az európai porondon, reklámmal, bolti terjesztéssel, menedzsmenti háttérrel, az egyszerűen nem működik a mai napig.
SZK: Hogy nemzetközi szinten jelen legyen egy hazai zenekar, ahhoz nem elég, hogy kiköltözik külföldre. Kell egy olyan menedzsment, ami szívvel-lélekkel vállalja, és rengeteg pénzt is rak bele. Borzasztó nehéz olyan embert találni, aki elkötelezett tud lenni egy magyar zenekar mellett.
