Kormányzati nemtörődömség nyomasztja a klasszikus zenei életet

Nincs meg a közös hang

Zene

Nem érkezett meg az előadó-művészeti többlettámogatások fele-kétharmada a zenekarokhoz, jövőre pedig egy fillért sem kapnak a tao kiváltására létrehozott juttatásból. A minisztérium hallgat, de miért is csinálna bármit, ha nem lát felelős stratégiát a másik oldalon, s nem kell szembenéznie a szakma képviselőinek egységes fellépésével?

„Van egy, a kormányhatározatról szóló hivatalos levelünk arról, hogy az idei évre megkapjuk ezt a támogatást. Amikor csak nem érkezett meg, hosszas telefonálással és folyosói pletykák útján kellett kinyomozni, hogy nem is fog. Idén alig felét, a következő évre pedig nulla forintot kapunk ebből a forrásból” – panaszolja Hámori Máté, a Danubia Zenekar karmestere. A III. kerületi székhelyű szimfonikus zenekar viszonylag fiatal együttesnek számít a klasszikus zene színterén: 1993-ban alakult, 2001-től három évig a Nemzeti Ifjúsági Zenekar címet viselte, kiváló vezetőinek hála hamar szakmai presztízst szerzett. Hámori, aki kilenc éve áll az együttes élén, jó érzékkel bővítette a zenekar 20. századi és kortárs repertoárját, és számos olyan programot kezdeményezett, amelyeket jobb szó híján közhasznúnak nevezhetünk. Van gyerekeknek szóló, edukatív fesztiváljuk (Kalandra Fül), a siketeknek és hallássérülteknek szóló műsoruk Beethoven-projekt címen fut, de saját költségvetésükből még élményalapú zeneoktatási platformot is fejlesztettek, az ÉNekÚT-at, amelyet általános iskolák vehetnek igénybe, és teljes tanéveket átfogó, tanórákra lebontott óravázlatokat kínál az énektanároknak. Mindezek mellett talán felesleges hozzátenni, hogy a Danubia Zenekar Budapest koncerttermeinek egyik legizgalmasabb, leginnovatívabb együttesévé vált az elmúlt években: zeneakadémiai bérletsorozatuk és kisebb koncertjeik időnként kimagaslóan kreatívak, és mind műsorválasztásukban, mind a megszólalás minőségében a legjobbak közé tartoznak. Miért ne becsülne meg az állam egy ilyen zenekart?

Évek munkája a tét

Január 1-jétől azonban az együttes kénytelen fizetés nélküli szabadságra küldeni 60 állással rendelkező zenészét, és csak az egyes koncertek után kifizetni őket: magyarán alapfizetés nincs, csak „spílpénz”. Mert jóllehet éppen idén szervezték át alapítványi konstrukcióba az együttest – „hogy kevésbé legyünk kitéve a politikai szélváltozásoknak” –, és kezdtek el egyre inkább piaci alapon működni, úgy számítottak, hogy az átállásra lesz néhány évük. A Danubia a jegybevételeken túl kétféle állami támogatásra támaszkodik: az egyik a normatív keretből származik, ez idén 153 millió forint volt, a másik a gyakran csak „Vashegyi-keretnek” nevezett előadó-művészeti többlettámogatás, ezt a kieső tao pótlására találták ki. Ez utóbbi az, amiről a minisztérium pecsétes levelet küldött, és amivel 2022-ben és 2023-ban is számolni lehetett volna; ám a mintegy 450 milliós összegnek az idén kevesebb mint a fele érkezett meg, jövőre pedig egy fillérje sem jut el a zenekarhoz.

„Minden zenekart érintenek a megszorítások, de talán bennünket a legsúlyosabban: míg a kiemelt minősítésű zenekarok költségvetésének nagyobb részét a fenntartói és normatív támogatás adja, a mi esetünkben ez a kisebb összeg.” Hámori szerint ez nem a világvége, és hosszú távon még áldásos is, ha rentábilissá válik működésük. Már most vannak olyan profitot termelő projektjeik, mint A zenegyűlölő című előadás Janklovics Péter humoristával, vagy a cégek számára rendezett tréningek. Csakhogy az utóbbi években a kultúrpolitika épp arra ösztökélte a zenekarokat, hogy hozzanak létre álláshelyeket, teremtsék meg a klasszikus munkavállaló-munkáltató viszonyt a szabad­úszók foglalkoztatása helyett. A maestro különösen igazságtalannak tartja, hogy most, amikor egyes zenekarok elvéreznek, senkit nem érdekel, hogy a bajban lévő együttesek mellett milyen nézőszámok, milyen társadalmi impakt és milyen teljesítmény szerepel. „A mi kimutatásunk szerint a Danubia egy fizető hallgatójára 9 ezer forint állami támogatás esik, viszont van olyan zenekar, amelyhez több adóforint jut, miközben kevesebb nézőt vonz, ahol így az egy nézőre jutó állami támogatás több mint 250 ezer forint” – mondja a karmester. „Nem hiszem, hogy azoktól kellene megvonni a támogatást, akik jól gazdálkodtak a talentumokkal. Ismerjük a bibliai példázatot, nem? Én úgy vélem, hogy keresztény országban a döntéshozók is ismerhetik.”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.