„Amikor fölébredtem, egy hangot hallottam, amely egyre erősödött. Nem képzelhettem többé, hogy álmodom, zene szólt, és micsoda zene! Miután elhaltak a hangok, R. bejött hozzám az öt gyermekkel, s kezembe adta a »Szimfonikus születésnapi köszöntés« kottáját. Potyogtak a szememből a könnyek, de a ház többi lakója is könnyezett; R. a lépcsőn sorakoztatta föl a zenekart, és ezzel szentelte meg a mi Tribschenünket örök időkre! A tribscheni idill – így emlegetjük a darabot.” Cosima Wagner emlékezett vissza ekképp R., azaz Richard Wagner nevezetes zenei meglepetésére 1870 karácsonyáról (Cosima születésnapja karácsonyra esett), mely szimfonikus köszöntést mi már persze Siegfried-idillként emlegetünk. Ezzel a formás alkotással indítja majd pénteki fesztiválkoncertjét a New York-i Orpheus Kamarazenekar, mely együttes nem csupán Grammy-díjjal büszkélkedhet, de a világ egyik legdemokratikusabb munkahelye gyanánt is díjazták már (Zeneakadémia, április 24., fél nyolc).
Orpheusék hangversenyén Fazil Say 1997-es és az együttes által ősbemutatott Kamaraszimfóniája is fölhangzik majd, s a török zongoristának másnap egy másik művét is meghallgathatjuk a Zeneakadémián. A Concerto Budapest koncertjén ugyanis Sosztakovics I. zongoraversenye és 9. szimfóniája között Say Trombitaversenye is megszólal, méghozzá a 2010-es ősbemutató szólistájával, Boldoczki Gáborral, aki persze már a Sosztakovics-versenyműben is ott fújja majd Bogányi Gergely szólója mellett (Zeneakadémia, április 25., fél nyolc).
„Milyen meggyőzően sápadt el az álnok, mikor feltártam előtte szerelmünk veszedelmét! Milyen győztes méltósággal terítette le arcátlanul gúnyolódó apámat, pedig éppen abban a percben érezhette legbűnösebbnek magát! Dehogy! Hiszen nem állta ki az igazság tűzpróbáját, elájult a képmutató. Hogy szólaljon meg a valódi érzés? Kacérságból is lehet elájulni. Mivel igazolhatja magát az ártatlanság? Ringyók is el tudnak ájulni. Tudta, hogy mit művelt velem. Tökéletesen ismerte a lelkemet. Első csókunk égett arcomon. Első csókunk heve tükröződött szememben, ő pedig nem érzett semmit – talán csak saját művészetének diadalát? Akkor, amikor én boldog őrjöngésemben úgy éreztem, hogy a mennybolt íve őt övezi? Akkor, amikor elcsitultak legforróbb vágyaim? Nem gondoltam másra soha, csak erre a lányra és az örökkévalóságra. Istenem! Ő pedig semmit sem észlelt ebből? Nem érzett semmit, csak azt, hogy gonosz terve sikerült? Csak azt, hogy ez legyezheti a hiúságát? Csak örült, hogy meg tudott csalni engem?” A szerelem, lám, nem mindig alakul át olyan felhőtlen hitvesi boldogsággá, mint Cosima életében, vagy legalábbis visszaemlékezéseiben. Az Ármány és szerelem fentebb idézett Ferdinándja és az ő Lujzája például tragikusan végzi prózai színpadon csakúgy, mint az operában. Vasárnap a nápolyi Teatro di San Carlo művészei hozzák elénk Verdi idevágó operáját, a Luisa Millert (Nemzeti Hangversenyterem, április 26., fél nyolc). A címszerepet a képünkön mutatott, kiváló Elena Mosuc énekli majd, oldalán Luciano Gancival, aki pár éve
A kalóz főszerepét énekelte emlékezetesen ugyanitt.
