Katie Crutchfield már évek óta az amerikai indie-folk színtér részese volt P.S. Eliot nevű és egyéb zenekaraival, amikor egy szüleinél töltött héten összedobott egy akusztikus hálószobalemezt Waxahatchee néven. A 2012-ben megjelent American Weekend Liz Phair-i ihletésű, bensőséges dalai hamar megtalálták az erre fogékony közönséget, majd a kísérőzenekarral felvett 2013-as Cerulean Salt már az indie-színtér élbolyába repítette az énekesnőt.
Az ismét zenekarral, de még mindig szigorúan otthon felvett új lemez, az Ivy Tripp a megkezdett ösvényen halad tovább. Míg az előző lemez a felcseperedés buktatóit taglalta, a mostani inkább a felnőttkor kilátástalanságáról szól, zeneileg pedig folytatódik rajta a 90-es évek újrafelfedezése. A folkos témák mellé egyre erősebben jönnek be az alt-rockos, emós hangulatok (Under A Rock), sőt a lemez egyik legerősebb számában, a Poisonben hősnőnk már a shoegaze-ig is eljut. Közben a The Dirt egy Vaselines-féle folk-punk téma is lehetne, a björkös hangon énekelt Air tulajdonképpen egy Sugarcubes-ballada, a „<”-be pedig egy dzsesszesen kaotikus betét is jutott. Ezek mellett azonban még mindig fontos szerepük van az egy szál gitárral vagy olcsó szintivel felvett számoknak, mint amilyen mondjuk a Breathless lassú felszabadulása, a Stale By Noon casio-balladája vagy az egyszerű gitártémára felhúzott Blue. Az összes közül azonban a Summer Of Love a leginkább szívbemarkoló – azzal a fatörzsbe véshető sorral, hogy „The summer of love is a photo of us”.
Merge, 2015
