Mivel a sárkányeregetés eleddig mostohán állt a sportok között, és nem kapott méltó filmes feldolgozást, a jelen mű rendezője régi adósságot törleszt, amikor az akciófilmek dinamizmusával láttatja a magasban ádáz küzdelmet folytató szárnyasokat. A zsineg másik végén, lent, Kabul porában két afgán kiskamasz, Amir és Haszan hajtja-űzi díjnyertes sárkányát: aligha kétséges, hogy amit látunk, az a gyermekkoruk utolsó boldog pillanata. Mindez persze kiderül a kép aljára kiírt évszámból is: 1978; egy évre vagyunk a szovjet tankoktól, és még annyira sem a privát árulásoktól. Az alkotók szándéka szerint ott kéne lennünk a két gyerekkel a régi Kabul szívében, felszívni a békebeli színeket és szagokat, de ahogy a sprintelő fiúkból is fogy a szufla, úgy a kamera is kénytelen visszavenni a sietségből. Ám ha nincs mozgás, kis zavar támad a mozgóképes ügymenetben. Apró tanácstalanság, hogy mivel is lehetne kitölteni a filmidőt a következő helyzetváltoztatásig. Ilyesmiből szerencsére elég sok van, hiszen Afganisztánból az amerikai emigrációba, majd onnan Pakisztánon át vissza, Kabulba vezet Amir útja, aki mindezen távokat legyűrve és egyéb módokon is igyekszik felnőttfejjel jóvátenni gyermekkori árulását. Hogy végül is melyik valóságot célozták meg a filmkészítők, a turistáét vagy a helyi lakosét, kiderül a közelmúltbeli afganisztáni epizódból. A dráma logikája, miszerint a kamaszkori agresszornak mint kifejlett népnyúzónak vissza kell térnie a végjátékban, nagyon is ismerős, elsősorban persze nem az olyan filmekből, amelyek annyira magasztosnak képzelik magukat, mint a Papírsárkányok.
A UIP-Duna Film bemutatója
