Magyar Narancs: Azt mondta egyszer, hogy az ön számára minden zene kortárs zene. Ennek a megjegyzésnek érdekes pendant-ja, amit egy magyar régizenész mondott: számára a régizene mostanáig tart.
Víkingur Ólafsson: Azt hiszem, ugyanazt mondjuk – talán el is lopom ezt a megjegyzést, ha nem baj.
MN: És mit tart a régizene-mozgalomról, amely azt igyekszik felkutatni, hogyan játszották a darabokat a komponálás idején?
VÓ: Ez nagyon érdekes vonulat az előadó-művészetben, én magam sokat tanultam Gardinertől, Herreweghétől, Harnoncourt-tól, de legalább annyit a mai szerzőktől, Kurtág Györgytől, John Adamstől, Thomas Adèstől is. Ott van előtted a nagyon szép és szinte szent kotta, de a zenét valós helyzetben, élőben kell eljátszani, amikor minden drasztikusan változhat, a tempó, a dinamika, a szünetek, a frazeálás – nagyon jó, hogy az élő szerzőkkel lehet konzultálni. Nagyra becsülöm a régizene-mozgalmat, de vannak korlátai. Nincs egyetlen igazság a zenében. A zenének is tükröznie kell a változásokat.
MN: A hangszer, amin játszik, nagyon távol van attól, amelyre Rameau írta a műveit. Játszotta a darabokat csembalón, és ha igen, mit tanult abból? Sok zenész mondja, hogy a korabeli hangszeren egészen mások a művek.
VÓ: A legrégibb billentyűs hangszer itt a lakásomban 1785-ből való. Rameau-t, Bachot is játszottam csembalón, és az valóban teljesen más élmény. De abban is biztos vagyok, hogy ha ők ismerték volna a mai zongorát, szerették volna. A csembalón nem lehet színeket játszani, mert más a konstrukciója, viszont jobban meg lehet valósítani ritmusokat és struktúrát. A csembaló csodálatos hangszer, de az én hangszerem a zongora, a fantasztikus dinamikai lehetőségeivel és színeivel.
MN: Ön szereti a pianínót. A gyerekkori emlékei miatt – és még miért? Az egyik lemezén kétféle előadásban is szerepel ugyanaz a darab, pianínón és koncertzongorán.
VÓ: Erre Kurtág György inspirált, aki sokat játszik pianínón. Ez adja a legpuhább hangot a billentyűs hangszerek között. Az említett lemezem olyan lágy hangvételű és befelé tekintő, hogy úgy gondoltam, kipróbálom ezt. A pianínón olyan játszani, mintha titkot súgnál valaki fülébe. Nagyon intim és magánjellegű, nem a Carnegie Hallba való.
MN: Készített egy lemezt Rameau és Debussy műveiből. Mi kapcsolja össze ezt a két szerzőt?
VÓ: Debussyt általában impresszionistának, sőt, futuristának tartjuk, de én meg akartam mutatni benne a barokk zeneszerzőt. Az összes hangzásbeli újítása mellett nagyon gyakran használt barokk struktúrákat – előjátékokat, toccatákat, sarabande-okat. Gyökerei mélyen a francia barokkba nyúltak. Nem sok komponistát szeretett, de egyik kedvence Rameau volt. Debussy zenei újságíró is volt, és egyszer azt írta, Rameau valójában a kortársunk. A köztük levő kétszáz év nem hosszú idő. Mindketten outsiderek voltak, és áthágtak minden szabályt.
MN: Ön szeret lemezfelvételt készíteni, ebben hasonlít Glenn Gouldhoz.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
