A The Cure 45 éve

A sötét ezer árnyalatban

Zene

Hat év után indult újabb európai turnéra a The Cure, ráadásul új album is van a láthatáron. A közelgő budapesti koncert kapcsán idézzük fel, hogy miért érdemes meghallgatni őket 2022-ben is.

Ha megkérdezünk egy laikust arról, hogy mi jut az eszébe a The Cure-ról, talán a zenekar legkönnyedebb slágerét, a Friday I’m in Love-ot említi, amely kihagyhatatlan az esküvői partik setlistjéből. Persze ez csak a felszín. A Cure ugyanis az a zenekar, amelynek ma is sokmilliós rajongótábora van ugyan, viszont fiatal posztpunk és goth/wave megszállottak tekintik példaértékűnek a zenekar máig eleven életművét. Impozáns, több szempontból is monumentális portfóliójukból pedig nemhogy egy tőlük megszokott két és fél–háromórás koncertmenüt, de akár többestényi best ofot is bármikor ki lehet mazsolázni.

Ugrás a saját vonatra

A 14 éves lemezkészítői inaktivitás után az utóbbi egy évben ismét friss számokat rögzítő kollektíva pályafutását hosszú időn át párját ritkító változatosság jellemezte. Csak látszólagos paradoxon, hogy mégis eszünkbe juthat róluk megannyi olyan zenei fordulat, stílus­elem, vokális hangszín, amit az egész életműre érvényesnek érzünk, ami azért rámutat a zenekar életművében kimutatható nagyfokú folytonosságra is. Ne tagadjuk, hogy a Cure mindenekelőtt Robert Smith énekes-gitárost jelenti, aki a zenekar egyetlen állandó tagja a kezdetektől: jellegzetes énekhangja, gitárjátéka és remek szerzeményei nélkül nem lenne az a zenekar, amivé lett. És ennek még az sem mond ellent, hogy Smith énekstílusa is sokat változott és érett az évek során, a dalok többsége pedig többé-kevésbé (jogdíjmegosztás szempontjából mindenképpen) közös szerzemény. Smith okkal hivatkozott arra egy interjúban, hogy nincs úgynevezett Cure-hangzás, csak különböző hangzások léteznek a mindenkori zenekari felállásoktól és az adott zenei korszaktól függően.

A Cure-ról azt szokták elmondani, hogy afféle posztpunk-new wave zenekarként kezdték, és e tekintetben is stílusteremtőknek számítottak. Inspirálta őket is a punk, majd a műfaj gyors kipörgése nyomán támadt zenei pezsgés is. De Smithéket mindenekelőtt a hetvenes évek elejének-közepének zenéi babonázták meg: Jimi Hendrix, David Bowie, illetve a glamrock, sőt a progrock nyomdokain készültek első számaik. Leginkább a West Sussexben található Crawley-ben, miután Smith összeállt két iskolatársával, Laurence „Lol” Tolhursttel és Michael Dempsey-vel, akik dobosként, illetve basszusgitárosként járultak hozzá a zenekar korai sikereihez. A kezdeti programból látszólag kevés maradt, mire Smith magáévá tette az első lemezeken is megcsodálható minimalista, letisztult dalszerzői stílusát.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk