A The Cure 45 éve

A sötét ezer árnyalatban

Zene

Hat év után indult újabb európai turnéra a The Cure, ráadásul új album is van a láthatáron. A közelgő budapesti koncert kapcsán idézzük fel, hogy miért érdemes meghallgatni őket 2022-ben is.

Ha megkérdezünk egy laikust arról, hogy mi jut az eszébe a The Cure-ról, talán a zenekar legkönnyedebb slágerét, a Friday I’m in Love-ot említi, amely kihagyhatatlan az esküvői partik setlistjéből. Persze ez csak a felszín. A Cure ugyanis az a zenekar, amelynek ma is sokmilliós rajongótábora van ugyan, viszont fiatal posztpunk és goth/wave megszállottak tekintik példaértékűnek a zenekar máig eleven életművét. Impozáns, több szempontból is monumentális portfóliójukból pedig nemhogy egy tőlük megszokott két és fél–háromórás koncertmenüt, de akár többestényi best ofot is bármikor ki lehet mazsolázni.

Ugrás a saját vonatra

A 14 éves lemezkészítői inaktivitás után az utóbbi egy évben ismét friss számokat rögzítő kollektíva pályafutását hosszú időn át párját ritkító változatosság jellemezte. Csak látszólagos paradoxon, hogy mégis eszünkbe juthat róluk megannyi olyan zenei fordulat, stílus­elem, vokális hangszín, amit az egész életműre érvényesnek érzünk, ami azért rámutat a zenekar életművében kimutatható nagyfokú folytonosságra is. Ne tagadjuk, hogy a Cure mindenekelőtt Robert Smith énekes-gitárost jelenti, aki a zenekar egyetlen állandó tagja a kezdetektől: jellegzetes énekhangja, gitárjátéka és remek szerzeményei nélkül nem lenne az a zenekar, amivé lett. És ennek még az sem mond ellent, hogy Smith énekstílusa is sokat változott és érett az évek során, a dalok többsége pedig többé-kevésbé (jogdíjmegosztás szempontjából mindenképpen) közös szerzemény. Smith okkal hivatkozott arra egy interjúban, hogy nincs úgynevezett Cure-hangzás, csak különböző hangzások léteznek a mindenkori zenekari felállásoktól és az adott zenei korszaktól függően.

A Cure-ról azt szokták elmondani, hogy afféle posztpunk-new wave zenekarként kezdték, és e tekintetben is stílusteremtőknek számítottak. Inspirálta őket is a punk, majd a műfaj gyors kipörgése nyomán támadt zenei pezsgés is. De Smithéket mindenekelőtt a hetvenes évek elejének-közepének zenéi babonázták meg: Jimi Hendrix, David Bowie, illetve a glamrock, sőt a progrock nyomdokain készültek első számaik. Leginkább a West Sussexben található Crawley-ben, miután Smith összeállt két iskolatársával, Laurence „Lol” Tolhursttel és Michael Dempsey-vel, akik dobosként, illetve basszusgitárosként járultak hozzá a zenekar korai sikereihez. A kezdeti programból látszólag kevés maradt, mire Smith magáévá tette az első lemezeken is megcsodálható minimalista, letisztult dalszerzői stílusát.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.