A The Cure 45 éve

A sötét ezer árnyalatban

Zene

Hat év után indult újabb európai turnéra a The Cure, ráadásul új album is van a láthatáron. A közelgő budapesti koncert kapcsán idézzük fel, hogy miért érdemes meghallgatni őket 2022-ben is.

Ha megkérdezünk egy laikust arról, hogy mi jut az eszébe a The Cure-ról, talán a zenekar legkönnyedebb slágerét, a Friday I’m in Love-ot említi, amely kihagyhatatlan az esküvői partik setlistjéből. Persze ez csak a felszín. A Cure ugyanis az a zenekar, amelynek ma is sokmilliós rajongótábora van ugyan, viszont fiatal posztpunk és goth/wave megszállottak tekintik példaértékűnek a zenekar máig eleven életművét. Impozáns, több szempontból is monumentális portfóliójukból pedig nemhogy egy tőlük megszokott két és fél–háromórás koncertmenüt, de akár többestényi best ofot is bármikor ki lehet mazsolázni.

Ugrás a saját vonatra

A 14 éves lemezkészítői inaktivitás után az utóbbi egy évben ismét friss számokat rögzítő kollektíva pályafutását hosszú időn át párját ritkító változatosság jellemezte. Csak látszólagos paradoxon, hogy mégis eszünkbe juthat róluk megannyi olyan zenei fordulat, stílus­elem, vokális hangszín, amit az egész életműre érvényesnek érzünk, ami azért rámutat a zenekar életművében kimutatható nagyfokú folytonosságra is. Ne tagadjuk, hogy a Cure mindenekelőtt Robert Smith énekes-gitárost jelenti, aki a zenekar egyetlen állandó tagja a kezdetektől: jellegzetes énekhangja, gitárjátéka és remek szerzeményei nélkül nem lenne az a zenekar, amivé lett. És ennek még az sem mond ellent, hogy Smith énekstílusa is sokat változott és érett az évek során, a dalok többsége pedig többé-kevésbé (jogdíjmegosztás szempontjából mindenképpen) közös szerzemény. Smith okkal hivatkozott arra egy interjúban, hogy nincs úgynevezett Cure-hangzás, csak különböző hangzások léteznek a mindenkori zenekari felállásoktól és az adott zenei korszaktól függően.

A Cure-ról azt szokták elmondani, hogy afféle posztpunk-new wave zenekarként kezdték, és e tekintetben is stílusteremtőknek számítottak. Inspirálta őket is a punk, majd a műfaj gyors kipörgése nyomán támadt zenei pezsgés is. De Smithéket mindenekelőtt a hetvenes évek elejének-közepének zenéi babonázták meg: Jimi Hendrix, David Bowie, illetve a glamrock, sőt a progrock nyomdokain készültek első számaik. Leginkább a West Sussexben található Crawley-ben, miután Smith összeállt két iskolatársával, Laurence „Lol” Tolhursttel és Michael Dempsey-vel, akik dobosként, illetve basszusgitárosként járultak hozzá a zenekar korai sikereihez. A kezdeti programból látszólag kevés maradt, mire Smith magáévá tette az első lemezeken is megcsodálható minimalista, letisztult dalszerzői stílusát.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.