Lemez

Orfeo ed Euridice

Zene

Gluck tartósan legnépszerűbb operájának szó szerint változatos a keletkezéstörténete, hiszen jól ismerjük az Orfeusz és Euridiké 1762-es bécsi meg az attól jócskán eltérő 1774-es párizsi verzióját, s ez még nem minden. E kettő között ugyanis a zeneszerző 1769-ben elkészítette a mű pármai változatát is, egy fejedelmi házasságkötés megünneplésére, s ez a verzió szolgált azután alapul – immár Gluck távollétében – az opera 1774-es nápolyi előadásanyagának összeállításához. Az Erato új lemeze ezt a nápolyi bemutatót rekonstruálja: bemutatva, mi is történt a nevezetes reformoperával az operafogyasztás tradicionális ízlésű fellegvárában. Nos, Gluck műve számos kisebb-nagyobb változtatáson átesett, mi több, két számát még le is cserélték a „non replica” jog korabeli szabadságával élő nápolyiak, hogy egy helyi arisztokrata derekas szaktudásról tanúskodó kompozícióival helyettesítsék azokat. Ám hasonlóan a viccbéli kisbaltához, mindeme cserék és módosítások után: azért ez még mindig Gluck Orfeója. A másként ismerős opera lemezfelvételét az érzékien szép énekhangok ragadják a magasba a világelsőséggel büszkélkedő delikát érdekesség polcáról.
A húzónév persze okvetlenül Phi­lippe Jaroussky: Orfeo híres áriájában (Che farò senza Euridice) legalább annyira az ő páratlan frazeálása és testetlenül finom hangadása hat revelációnak, mint a nápolyi változat hangszerelési és hangnemi eltérései. Míg Jaroussky a maga pályadelelőjén ragyog (s egy-egy futó pillanatban talán már e zenit közelítő vége is felsejlik), addig Ámor szerepével a dévajul éneklő Baráth Emőke most nagyot lépett felfelé: Trionfi Amore!, ahogy azt a zárókórus is énekli. Kettejük teljesítménye mellett a szintén remek Amanda Forsythe kissé árnyékba kerül, de hát Euridice a történet javát úgyis árnyéklétben tölti. Diego Fasolis az I Barocchisti együttesét és a svájci rádiókórust harapósan szenvedélyes előadásra sarkallja.

Erato CD, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.