Interjú

„Őshonos elemek”

Simon Broughton lapszerkesztő, világzenei szakértő

Zene

A Songlines című világzenei magazin megalapítóját a hetvenes évek végén ragadta meg Magyarország zenéje és kultúrája, azóta is visszatérő látogató. 2018-ban Budapest Ritmo díjjal tüntették ki, 2020-ban a Duna Tv számára készített filmet a táncházmozgalomról. Politikai-társadalmi érdeklődése másféle filmeket eredményezett.

Magyar Narancs: Az egyetemen a zene mellett miért az orosz szakot választottad?

Simon Broughton: Angliában az első idegen nyelv a francia volt akkoriban, amelyben elég jó voltam. Másodiknak az oroszt nem valami szocialista szimpátiából választottam, hanem azért, mert tetszettek a különleges betűk. És érdekelt is az a hatalmas, misztikus ország.

MN: Használtad valaha?

SB: Akkoriban igen. Diákként négy hónapot el is töltöttem Minszkben. Aztán később a közép-ázsiai országokban, vagy akár Grúziában nagyon jól jött ez a tudás. A Gorbacsov- és peresztrojka-korszak idején a munkahelyem, a BBC számára sokat forgattam Szovjet-Oroszországban, akkor is megtapasztaltam, milyen óriási előny a nyelvtudás. Például a Klinben levő Csajkovszkij-archívum igazgatónője híresen szigorú, félelmetes asszony volt, de némi teázás után, mivel tudtunk oroszul beszélgetni, nagyon szívélyes volt velem.

MN: Egész életedben zenével foglalkoztál. Játszol valamilyen hangszeren?

SB: Hatéves koromban kezdtem zongorázni, és nem is voltam rossz, de hamar eldöntöttem, hogy nem leszek zenész.

MN: Folyton zenészeket, együtteseket hallgatsz – olykor be is kapcsolódsz a zenélésbe?

SB: A zongora egyáltalán nem való abba a világzenei világba, ahol mozgok. A hangolása is nagyon nyugati, inkább egyfajta szalonhangszernek tekintik. Bár a tangóban használják és a kubai zenészek is fantasztikusan zongoráznak, de nekem nincs ehhez elég gyakorlatom.

MN: Huszonhárom éve alapítottad és szerkeszted a Songlines című világzenei magazint. Hogyan választod ki, hogy miről írtok?

SB: Lehetetlen feladat lenne az egész világról írni, erre nem is vállalkozhatunk. Az olvasóink angol nyelvűek, Európában, Amerikában és Ausztráliában élnek, így ez némiképp meghatározza az anyagot, vagyis azokra koncentrálunk, akik itt turnéznak vagy lemezeket adnak ki; közöttük persze nagyon sok például az afrikai előadó és együttes – Afrika volt a világzene első nagy felfedezettje.

MN: A választásban személyes ízlésed a döntő?

SB: Nem. Sok mindenről írunk, amit én személyesen nem szeretek. Például nem vagyok egy nagy raprajongó, de attól az még egy releváns jelenség, hiszen a rappelők fontos témákat érintenek, ráadásul a helyi nyelven.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.